Történelmi tény, Magyarországnak volt tengeri kikötője
Az elmúlt napokban Horvátországban kisebb felháborodást okozott Orbán Viktor magyar kormányfő megjegyzése, amely szerint Magyarországnak egykor volt tengeri kikötője, de elvették tőle.
A Magyar Nemzet most egy történelmi összefoglásban bizonyítja, hogy a kormányfő kijelentése történelmi tényeken alapul.
Orbán Viktor egy héttel ezelőtt, pénteken az uniós orosz olajembargó lehetősége miatt arról beszélt, azon országoknak, amelyeknek vannak tengerei, tudnak olajat szállítani a világ bármely pontjáról, de nekünk nincs tengerünk, azonban „lenne, ha nem vették volna el őket”. A Horvát Állami Levéltár ennek kapcsán a közleményében – amit a magyar baloldali lapok előszeretettel idéztek – úgy reagált, Magyarországnak „senki nem vehette el a tengerét, mert nem is volt neki”.
A Magyarságkutató Intézet tanulmányában olvasható:
Az elemzés szerint Fiumét 1466-ban vásárolta III. Frigyes német–római császár, Ausztria főhercege családja, a Habsburgok számára, így egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig birodalmuk része volt. Mint részletezték, a város széles körű autonómiát élvezett, igazgatását tekintve a 18. század elejétől a grazi székhelyű belső-ausztriai kormányszékhez, 1747-től a Császári-Királyi Kormányzósági Helytartósághoz tartozott.
A következő évben állították fel az osztrák Tengermelléki Kereskedelmi Tartományt, ami a Császári és Királyi Kereskedelmi Főintendatúra fennhatósága alatt működött. A meglehetősen bonyolult alárendeltségi viszonyokat 1754-ben némileg egyszerűsítve, Osztrák Tengermelléknek nevezve a területet közvetlenül az Udvari Kereskedelmi Tanács alárendeltségébe utalták. A többszöri átszervezés ellenére az osztrák főhercegnek a tulajdonában maradt a terület. Az intézet szerint Fiume sorsában az alapvető változás II. Józsefhez fűződik.
Ő vetette fel anyjának, Mária Teréziának az ötletet, hogy Magyarország kereskedelmére jó hatással lenne, ha lenne tengerpartja és tengeri kikötője, ezért rendeljék alá Fiumét a Magyar Udvari Kancelláriának és az akkor még pozsonyi székhelyű magyar Helytartótanácsnak.
Mint a Magyar Nemzet cikkében olvasható a királynő egyetértett a javaslattal, és 1776. augusztus 9-én Fiumét Horvátország közigazgatásába illesztette be azzal a kikötéssel, hogy egy új vármegyét hoznak létre, illetve egy kormányzó irányítja Fiumét. Egyúttal megnevezte az új kormányzót, Majláth Józsefet is.
A horvát rendek vonakodtak végrehajtani az új vármegyére vonakodó utasítást és a kormányzóság létrehozását is sérelmezték, ami konfliktushoz vezetett az uralkodóval. Ennek megoldása Fiume szenátusának kérelme jelentette, amely szerint
Mária Terézia helyt adott a fiumeiek kérésének, 1779. április 23-án kiadta új rendeletét, amely szerint
A helyzetet tehát végül úgy oldották fel, hogy a királynő akarata alapján Fiume kikerült a Horvát Királyság kötelékéből közvetlenül a magyar Szent Korona fennhatósága alá került. Ezt követően a város ügyeit az uralkodó a Magyar Udvari Kancellárián és a magyar kormányszervek útján intézte. Az uralkodói rendelet országgyűlési becikkelyezése már az 1779-et követő legközelebbi, 1790-ben összehívott országgyűlésen is napirendre került. Ekkor még a horvát rendek ellenállása és II. Lipót taktikázása folytán nem került sor, de a magyar rendek napirenden tartották a kérdést. Az 1792-es és 1796-os országgyűléseken a háborús helyzet miatt volt aktuális a becikkelyezés, de 1802-ben a magyar rendek ismételten felvetették a témát, az uralkodó pedig ígéretet tett, hogy a következő országgyűlésen rendezi a kérdést. Érdekességként megemlíti a kutatás, hogy a krajnai rendek is megpróbálták „megszerezni” a várost 1795-ben, de kérésüket I. Ferenc elutasította.
Mint a tanulmányban leírják, az 1802-est követő országgyűlés a háború idején, Bécs francia megszállása miatt nem foglalkozhatott mással, mint háborús kérdésekkel, de 1807-ben összegyűlt országgyűlés − József nádor hathatós támogatásának segítségével − törvényben szentesítette, hogy Fiume városát és kikötőjét a Magyar Királyság közigazgatásába illesztik.
A kutatásban leszögezik, ekkor Fiume a kodifikált magyar jogrend alapján is a Magyar Királyság része lett. A város közjogi állását egészen a horvát–magyar kiegyezésig ezen jogszabály alapján határozták meg.
Az 1867-es törvénycikk szövege egyértelműen kijelenti, hogy Fiume város és kerülete nem tartozik Horvátországhoz, azt nevesítve kiemeli a Horvátországhoz tartozónak elismert területek közül. Egyébként a Magyar Királyság kikötőjének korabeli életképét jól jellemzi egy 19. századi francia utazó szubjektív véleménye:
A helyzet egészen az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as megszűnéséig állt fenn, amikor Fiume a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. A trianoni békediktátum végérvényesen kodifikálta Fiume elvételét:
Trianon után Fiume hovatartozásán Olaszország és az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén királyság vitázott, így 1920-ban létrejött Fiume Szabadállam, amelynek a magyar is hivatalos nyelve lett. Ezt az államot az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság is elismerte. 1924-ben aztán Olaszország kebelezte be a szabadállamot, a II. világháború után Jugoszláviáé lett, a horvát tagállam részeként. Horvátország függetlenné válásával pedig ma az ország harmadik legnagyobb városa Zágráb és Split után, a maga 108 ezer lakosával, benne 1,9 százaléknyi olasszal és egy százalék alatti magyar lakossággal - zárja cikkét a Magyar Nemzet.
