Torna és Gömör határvidékén
„Kalász, kalász, árva magyar kalász, miért sír a nép, ott fenn a hegyeken? Késmárk felől hírt hoz a szél: árva magyar kalászoktól panaszos a kenyér…” Ezt dúdolja bele a délutánba újdonsült felvidéki barátunk a tornai vár romjainál, és talán ezt dúdolta IV. Béla lovászlegénye, Bebek is a tornai Felső-hegyen, amikor királyával egy szikla alatt bújtak el a kutyafejűek elől.
A legenda szerint ugyanis IV. Béla királyunk a muhi csatából menekülve a falu fölötti sziklák között talált menedéket, s az ott fészkelő galambok tojásával csillapította éhségét – így lett legendává a Tornagörgő feletti Galamboskő. Később, hálából a menekülésekor nyújtott segítségért a falu összes lakóját nemesi címre emelte. Azt regélik, úgy megtetszett neki Torna vidéke, hogy 1242 után is gyakran visszatért ide vadászni.
Valahogy mi is így jártunk ezzel a vidékkel: 2012 tavaszát írtuk, amikor először bebarangoltuk a Gömör–Tornai-karszt töbrökkel szaggatott fennsíkjait, legendákkal átszőtt karrmezőit és asszimilációtól sújtott településeit. Akkor egy meghívásnak tettünk eleget: a Szepsiben élő Dobos Zoltán invitált bennünket erre a szépséges felvidéki tájra. Aztán, ahogy lenni szokott, barátság köttetett, Dobos Zoltán velünk tartott más vidékekre is „hazajárni” és mi sem mulasztottunk el hozzá beköszönni, ha éppen Tornán keresztül vezetett az utunk.
Ilyen alkalmak során gyakran hangzott el Zoli részéről az újabb invitálás: „ha majd mindent leforgattatok, és a sok századik részen is túl vagytok, akkor még térjetek ide vissza egy film erejéig, hisz maradtak még fehér foltok a Tornai-medence varázslatos vidékén”.
Erre a visszatérésre 2022 augusztusában került sor a Hazajáró 330. epizódjában. És hol máshol is folytattuk volna utunkat, mint ahol legutóbb abbahagytuk: a Galamboskő mészkőszirtjén. Innen göngyölítettük tovább a legendát, ami szerint IV. Béla az Oltárlyukban imádkozott és itt állította ki a helybéliek nemesi okleveleit is. Talán az üreg feletti mészkőszirtről is letekintett a Tornai-medencére, ahonnan azóta a sok-sok gulyás, pásztor, rákász, kondás előbb a népi emlékezetbe, majd a néprajztudósok munkáiba száműzetett. De vajon álmodnak-e még jövőt a magyar közösségek, állnak-e még a hit szakrális bástyái, őrzik-e még szent királyaink szellemét a régi Tornában? Valami azt súgta, a válasz meglepően, de határozottan tetszetős lesz, amikor elindultunk lefelé a hegyről, hogy kacskaringós utunkon felfűzzük a 2012-ben kimaradt értékeket, településeket.
Tornagörgőn kezdtünk, amely arra a travertínó mészkődombra települt, amit a Felső-hegy oldalában fakadó Fej-patak épített, hogy aztán a pompás Görgői-vízesés formájában bukdácsoljon tovább. A görgői darázskő néven is ismert forrásmészkő kedvelt építőanyag volt a környéken, hiszen jól faragható és kiváló hőszigetelő. Görgő a 14. században a pelsőci Bebek család birtoka lett; a megújuló katolikus plébániatemplomban ma is láthatjuk Bebek György kincstárnokmester 1380-as években készült vörös márvány síremlékét, rajta a család címerével.
A Tornai-medence északnyugati szegletében, a Felső-hegy oldalában, a körtvélyesi szőlőskertek felett, egy erdei tisztáson apró Árpád-kori templom rejtőzik. Minél kevesebb írott forrás marad fent egy szakrális épületről, annál titokzatosabb legendák lengik körül. Így van ez a Szent Anna-kápolnával is.
A kápolnától felkapaszkodtunk a Szoroskőre, amely Tornát és Gömört köti össze. Itt kelt át az író, Márai Sándor is a bevonuló honvédekkel, amikor 1938-ban visszatért a vidék Magyarországhoz: „Tornáról jövet, felértünk a Szoroskő egyik magas csúcsára. Megálltam, az útmenti korlátnak dőltem és nem tudtam tovább menni. Ez a táj, úgy nyílik ki, mint az Isten köténye. Lenn a völgyben Rozsnyó, Hárskút, az Andrássy-mauzóleum, Körtvélyes, Görgő. A háttérben a megnagyobbodott Magyarország két legnagyobb hegye: a Pipityke és Ökörhegy. Olyan csend volt, mintha az idő érvénye megszűnt volna. Némán lélegzett az erdő, azzal az áhítatos önfeledtséggel, mint mikor valaki hosszú távollét után hazatér, megáll az otthon küszöbén, s nem tud szólani.”
A hágó északi oldalán már Gömörbe, a Csermosnya-patakhoz ereszkedtünk. Partján régi bányászfalvak húzódnak. A Somhegy kúpja alatt pihenő Dernő vidékén már a 12. században német bányászok munkálkodtak. A Bebekek után az Andrássyak birtoka lett, akik a 18. században kastélyt is építettek. A vasércbányák kiaknázására alapozva az Andrássyak 1821-ben egy korszerű vasgyárat alapítottak a faluban, amely kiváló minőségű termékeivel hamar országos hírnévre tett szert. Az akkori Magyarország legnagyobb vasgyárában készültek többek között a budapesti Lánchíd elemei is. A bányászati múlt egyik megmaradt hagyatékánál, a Dénes-aknánál találkoztunk a Gömöri Kézművesek Társulásának elnökével, Nagy György barátunkkal, aki ideje volt már, hogy bekerüljön a Hazajáróba.
A Csermosnya-patak egyik mészkőteraszán foglal helyet Lucska. Egy monda szerint nevét a lucfenyőkről kapta, amelyeket az erre vadászgató Mátyás király is megcsodált, majd néhány embert idetelepíttetett. Az apró Lucskán is jelentős vastermelés folyt már a középkortól, majd az Andrássyak itt is vasöntödét építtettek. A mára elcsendesült kis falu fölötti sziklateraszon egy középkori erődtemplom romjai próbálják kiheverni a világháború idején kapott sérüléseket.
A szent hely méltó helyszín volt arra, hogy fentebb említett barátunk, Dobos Zoltán is becsatlakozzon a filmbe.
Vele Barka fölött tértünk vissza Gömörből Tornára. A már korábban bejárt Szádelői- és az Áji-völgyet megkerülve átkelünk a Felső-hegyen, hogy a Miglinc-völgyön ereszkedjünk vissza a Tornai-medencébe.
A völgy egyik békés tisztásán egy kopjafa a második világháború egyik háborús bűntettéről mesél. 1945 januárjában a szovjet katonák több mint tíz magyar honvédet végeztek ki itt.
A vadregényes Miglinc-völgy azért is különleges színfoltja a vidéknek, mert a karsztfennsíkon a vizek általában a felszín alatt szivárognak, egyedül a törésvonal mentén kialakult völgy patakja folydogál a felszínen. A Miglinccel értünk ki a Tornai-medencébe, ahol a Bódva menti Bodollót vettük célba, majd tettünk egy hajtűkanyart Csécs kedvéért.
A csécsi világháborús emlékmű tetején található Szent Korona története a hűségről mesél. 1948-ban a kommunisták a korona helyére vörös csillagot tettek, de ismeretlen hazafiaknak hála 1968-ban előbb a vörös csillag tűnt el az emlékműről, aztán az 1990-es években a Szent Korona is visszakerült a helyére. A Csécs utcáit ékesítő faragott királyszobrok kísérnek el a település legrégebbi emlékéhez, a 13. századi templomhoz, amely ma már a református közösséget szolgálja. A szentély falait borító eredeti falfestményei ma újból teljes szépségükben ragyognak.
A szomszédos falu harangjának zúgása emlékeztetett, ideje végre rákanyarodni a makranci útra. A Szent István-templomnál búcsújáró magyarok gyülekeztek, ugyanis éppen Szent István napjára időzítettük makranci látogatásunkat.
A templom felszentelésének 100. évfordulója alkalmából 2007-ben kapott Szent István-ereklyét Erdő Péter bíborostól. De, ahogy Szent II. János Pál pápa is mondta: „nincs még egy nép a világon, akinek a történelme egy szent családdal kezdődne”. Így előbb Bajorországból egy Boldog Gizella-ereklye is érkezett, majd Szent Imre, s végül az utolsó magyar király, boldog IV. Károly ereklyéjével lett teljes a makranci kegytemplom.
Az ünnepi körmenet kenyérszenteléssel zárult: így egyesült a Krisztus – értünk feláldozott – testét jelképező kenyér a Szent István védelmező jobbját ábrázoló ereklyetartóval, itt, a Mária országából kiszakított Felvidék egy kis darabkáján, Makrancon.
Megjelent a Magyar7 2026/16.számában.
