Tirana - A szkipetárok titkos könyvtára

Dudálnak, a körforgalomban annak van előnye, aki egyszerűen előz, leállnak az út közepén és leparkolnak, az indexelés náluk felejtős és még sorolhatnám. Karcolások nélkül megtaláltuk a szállásunkat, ami a belvárosban volt, mondhatni egyik szűkösebb utcájában. Leparkoltuk a kocsinkat, erre jött egy helyi fickó, hogy itt nem lehet parkolni. Mondtuk neki, ide jövünk a hotelba, majd készségesen segített nekünk, sőt az egész ottlétünk során biztosította számunkra a parkolóhelyet. Szerintem valamiféle helyi “maffia” lehetett, folyton ott irányította az embereket és ült a hotel melletti kávézóban, a helyi albán öregek társaságában.

Na végre itt vagyunk, mondtam magamban. A recepción két lány várt minket. Erre arra eszmélünk, az egyik utazótársunk csak úgy szimplán lesmárolja az egyik csajt. Néztünk, mint a moziban. Aztán persze kiderült, ismerik egymást, sőt a lány - akit Anessának hívtak - a sráccal egy párt alkottak. Kellemes meglepetés számunkra és örültünk, hogy segítségünkre lesz egy helyi, aki segít eligazodni a fővárosban. Kajarendeléseknél és a helyi pincérekkel való kommunikálásban jól jött albán nyelvtudása.

Napos időre és madárcsicsergésre ébredtünk. Ja nem! A szemközti utca egyik házának betonkerítését a jó albán munkások már reggel nyolc előtt elkezdték szétkalapálni. Mi tagadás, a mi utcánk tele volt élettel. Szerintem nálunk koncentrálódott a főváros bicikli - és cipőjavítóinak, szabóinak nagy része. Kávézókból feltöltve az utca. Igazi balkáni életkép fogadott minket minden reggel.

Miután végeztünk a reggeli készülődéssel, elindultunk Tirana központjába. Első célpontunk az Óratorony, melynek tetejére fellépcsőztünk. Nem bántuk meg a kis fizikai terhelést, hiszen szép panoráma tárult elénk. Beláttuk az egész teret, melynek még továbbra is meg van az a bizonyos szocreál hangulata, de a jó ízlés határán belül. Készültek a jobbnál jobb képek.

Torony előtt a város egyik szimbóluma az Et’hem Bey-mecset állt. A téren ott magasodott Szkander bég lovasszobra.

Ő olyan nemzeti hős, mint nálunk Hunyadi János. Mindketten aprították a törököt, ha éppen hazájukra támadtak. A tér másik felén pedig a Nemzeti Múzeum állt. Abban maradtunk, a múzeumot hagyjuk a nap végére. Aki akar az jön és belepillanthat az albán történelembe, aki nem az legfeljebb beül addig valahova.

Folyamatosan ismertük meg Tiranát. Anessa bár nem történész, ettől függetlenül elég jól vágja history-t, így sok infóval látott el bennünk. A Tiranai piramishoz sétáltunk. Eléggé ocsmány épület, ami a kommunista időkben múzeumként funkcionált. Aki szereti az extrém helyzeteket, az feltudott futni a tetejére. Csak jó kondi és masszív cipő kell hozzá. Természetesen közülünk majdnem mindenki felkapaszkodott a tetejére. Én inkább maradtam két lábbal a földön és lentről figyeltem a többieket.

Miután ott elidőztünk, a főváros legnagyobb egyeteméhez mentünk. Onnan egy nagy parkba tévedtünk be.

Tirana egyik kikapcsolódási - pihenési helye. Egy nagy tó terül el mellette. Kihasználtuk a jó időt, le is ültünk egy finom kávéra. Város megismerése közben viccesen megjegyeztük, minden negyedik kocsi Mercedes. Ez általánosságban egész Albániára igaz, nem csak a fővárosra.

Időnk ketyegett és jócskán benne voltunk a délutánban. A park után indultunk be a belvárosi forgatagba, megálltunk a Tímárok hídjánál, ami egy nagyon régi kőhíd. Onnan a csapat egyik fele kajálni ment, mert már nem bírta, a másik fele még visszament a Nemzeti Múzeumba. Én a múzeumot választottam, amely a kőkortól egész napjainkig bemutatta az albánok lakta területet. Onnan aztán mi is elmentünk egy jót enni. Egy görög étterembe ültünk be. Nem akartunk zsákbamacskát, így kikértünk egy nagy gyros tálat. Miki minket is túltett, mikor két nagy adag specialitást benyomott.  Hotelba kora estére értünk vissza. Szusszantunk egy jót, majd estére ismét kimentünk a városba. Egy olasz étteremet ajánlottak nekünk, mondván jól főznek és árban barátságosak.

Odafele olyan utcákba és sikátorokba tévedtünk be, hogy csak pislogtunk. Egyik ilyen eldugott csehó ablakát csalamádés üvegekkel dekorálták ki.

Egészben értünk az étteremhez. Jött a pizza és a tiramisu, majd ugyanazon az útvonalon vissza szállásunkra.

S lám, elérkezett a második nap. Persze a munkások továbbra is zajosan dolgoztak. Bár a falat már lebontották, erre a napra a törmelékek összelapátolása maradt. Autóba pattanva egy nagyon különleges helyszín felé gurultunk. Miután átverekedtük magunkat a tiranai forgalmon, épségben érkeztünk meg az albán főváros alatt szétágazó bunkerrendszer bejáratához.

Ki építette? Mire szolgált régen ez a hatalmas földalatti monstrum? Tudniillik, a kommunista időkben minden országra kijutott egy paranoiás elvtárs. Az oroszoknak ott volt Sztálin, a magyaroknak Rákosi, vagy a románoknak Ceaușescu. Albán haverjaink sem maradtak ki a komcsi édenkert utópiájából. Enver Hoxha személyében egy olyan diktátort kaptak, aki teljes sötétségbe taszította Albániát. Hozzá képest a sötét középkor mindennapjai idilliek voltak. Minden téren izolálta országát Európától, se ki, se be. Ráadásul folyamatosan azon rettegett, országát egy atomháború fogja sújtani, így teleszórta azt betonbunkerekkel, melyeknek az volt a feladatuk, hogy megvédjék a lakosságot egy esetleges támadástól.

Bunkerekből közel kétszázezer készült. Ezekből mi is láttunk jópárat, szétszórva az országban.

Bunkerrendszert saját magának és a szűk pártelit tagjainak építette. Vastag betonfalak mögött egy teljesen más világ tárult elénk. Nagyon jól be lett mutatva az egész tárlat, videókkal, képekkel megspékelve. Kész labirintus az egész, ráadásul sok része még továbbra is zárva van a nyilvánosság előtt. Volt ott minden, az iskolától kezdve az orvosi rendelőig, sőt még színház is. Igazi időutazás a javából! Aki Tiranában jár és szereti a történelmet, annak “must see”!

Bunkerakciónk után a Dajti Nemzeti Park volt a listánkon. Kihasználtuk, hogy felvonókabin segítségével időt tudunk spórolni, hiszen autóval felmenni a helyszínig eléggé időigényes lett volna. Mikor megérkeztünk, eléggé szeles idő fogadott bennünket, de a látvány kárpótolt mindenért - nyugalom, semmi zaj, és egész Tirana alattunk. A park területén volt egy nagyon érdekes bár, amely a saját tengelye körül forgott. Ott persze elfogyasztottuk a napi kávéadagunkat. Felvonókabinnal vissza a kocsikhoz, és mentünk tovább a következő helyszínre.

Petrela várrom úgy húsz kilométerre magasodott Tirana felett. Megbeszéltük, hogy ott legalább jól megkajálunk. Felmásztunk a várba, a kilátás pazar. Ami a várból megmaradt, azt mondhatni egy étteremmé alakították át. Nem nézett ki rosszul, olyan autentikusan filinggel ruházták fel. Csak egy gond akadt, az pedig a pincér. Azt már megszoktuk, hogy minden albánul van kiírva, de hogy hozzá egy bunkó pincért is kapjunk, na ez nálam már túlment minden határon.

Finoman szólva át akart minket verni. Gondolta, bejöttek a fiatal turisták, aztán jól lehúzza őket. Szerencsére Anessa résen volt, és kezelni tudta a helyzetet. Az én agyvizem addigra már annyira fortyogott, hogy inkább felálltam és kijöttem az étteremből. Kiültem az egyik padra, amelyről jól be lehetett látni a térséget, és ott szellőztettem ki a fejem. A többiek ugyan kajához jutottak, de hallottam ahogy kijövet Peti haverom finom magyar káromkodással köszönt el a pincértől.

A tiranai éjszakai élet előtt a csapat benyomott egy kisebb sziesztát a szállásunkon.

Én addig elmentem egy jót enni. Akkora adagot hozott nekem ki a pincér - na ő egy fasza csávó volt - hogy vége felé sírva, de magamba tuszkoltam az utolsó falatot. Egy nagy csevaptál, hagymával megpakolva, hozzá joghurtos-hagymás mártás és friss lepénykenyér, mindez leöblítve egy finom fehér borocskával. A pincérrel lepacsiztam, és megköszöntem a kiszolgálást. Éjszaka kijutott a jóból. Anessa szólt az albán barátainak, jöjjenek ők is szórakozni, így egy nagyobb társaság jött össze. Diszkó, koktél, vizipipa, szesz, helyes albán szépségek, marha jó zene, szuper hangulat - ez mind egy helyen.

Másnap már várt minket az albán vidék. De erről már olvashattatok  a múlt heti élménybeszámolóban…