Thor Heyerdahl 20 éve hajózott végleg el

1914. október 6-án született az Oslóhoz közeli Larvik városkában. Anyja elbeszélései keltették fel kalandvágyát és már nyolcévesen elhatározta, hogy felfedező lesz. A norvég hegyekben tett túrákon tanulta meg a túlélés fortélyait, aminek később oly nagy hasznát vette.

Az oslói egyetem zoológia és földrajz szakos hallgatójaként ejtette rabul a polinéziai szigetek kultúrája és történelme. Friss házasként 1937-38-ban másfél évet töltött feleségével Francia-Polinéziában, Fatu-Hiva szigetén a bennszülöttek között, itt szerzett élményeiről írott és akkor csak norvég nyelven megjelent könyve visszhang nélkül maradt. Annál nagyobb - igaz, jobbára gúnyos - feltűnést keltett, amikor 1941-ben előállt elméletével: az óceániai szigeteket először nem Délkelet-Ázsiából, hanem Dél-Amerikából érkező telepesek népesítették be - a tudósok álláspontja szerint ezek az indiánok nem rendelkeztek olyan járművekkel, amelyek erre a nagy útra alkalmasak lettek volna.

Hipotézisének bizonyítására várnia kellett, mert hazáját a második világháborúban megszállták a németek, Heyerdahl aktív részt vállalt az ellenállási mozgalomban. 1947-ben aztán az inka hajók ábrázolása és leírások alapján, a korabeli technikát alkalmazva balsafa tutajt épített, amelyen öt társával 101 nap alatt, nyolcezer kilométeres utat megtéve Peruból a Francia-Polinézia keleti részén fekvő Tuamotu szigetekre hajózott.

Bár a tudósokat ezzel sem sikerült meggyőznie, hiszen bizonyíték továbbra sem volt arra, hogy a dél-amerikai népek valóban meg is tették volna az utat, a Kon-Tiki expedícióról készült könyv és film világszerte hatalmas feltűnést keltett. Heyerdahl az utóbbiért 1951-ben Oscar-díjat is kapott - a Fatu Hiváról írott könyvét is újra kiadták, ezúttal már a világ számos nyelvére lefordítva. 1953-ban a Galápagos-szigeteken kezdett ásatásba, ahol egy inka furulyát és pre-inka kerámia-edény cserepeket talált.

Heyerdahl 1955-56-ban a Chiléhez tartozó, minden szárazföldtől több ezer kilométerre eső Húsvét-sziget titkát kutatta, s állítása szerint meg is fejtette. Elmélete szerint a sziget több hullámban népesült be, először a minden utazót lenyűgöző, hatalmas moai szobrokat állító, Dél-Amerikából származó "hosszúfülűek" érkeztek, majd a 15-16. században a polinéziai "rövidfülűek". A két népcsoport egy ideig békésen élt együtt, a domináns szerepet a hosszúfülűek játszották.

A 18. század közepén aztán a rövidfülűek fellázadtak és teljesen kiirtották a hosszúfülűket, akikkel együtt merült feledésbe a tudás a szobrok jelentéséről és felállításuk módjáról. 1986-ban visszatért a szigetre és egy hatalmas szobrot alig kétszáz emberrel a bányából a helyére szállított és 12 emberrel három hét alatt, a modern technikát mellőzve fel is állított.

Az expedícióról írott Aku Aku, A Húsvét-sziget titka című könyve újfent bestsellernek bizonyult, s bár elméletét az újabb ásatások cáfolni látszanak, a szobrok őrzik titkukat. 2019-ben fia jelenlétében megállapodást írtak alá arról, hogy Norvégia visszaadja a Húsvét-szigetnek azt a több ezer tárgyat, amelyet a világhírű felfedező vitt magával a csendes-óceáni szigetről.

A kalandvágyó norvég továbbra is bizonyítani akarta, hogy a régi idők emberei hajóikkal átkelhettek az óceánokon, így 1969-ben egy egyiptomi falfestmény alapján rekonstruált papiruszhajóval megpróbált Marokkóból eljutni a Karib-tengeri Barbados szigetekre. A hajó építési hiba miatt menet közben szétesett és elsüllyedt, ám Heyerdahl egy évvel később a módosított Ra-II-vel 57 nap alatt célba ért - a legénységet a legkülönbözőbb nemzetiségű, bőrszínű és vallású emberekből válogatta, demonstrálva, hogy legalább az ő kis úszó szigetén lehetséges a béke és az együttműködés.

A felfedező 1977-ben egy sumér hajóról másolt nádhajóval azt akarta demonstrálni, hogy az ókori Kelet népei kapcsolatban állhattak egymással. A Tigris Irakból Pakisztánba, aztán a Vörös-tengerhez vitorlázott, majd a térségben és az Afrika szarvánál dúló háborúk elleni tiltakozásul a dzsibuti partok előtt felgyújtották a még jó állapotban lévő hajót.

Heyerdahl kutatta az Indiai-óceánban fekvő Maldív-szigetek történelmét, a Kanári-szigeteken nappiramist fedezett fel, a perui Tucume vidékén huszonhat piramist tárt fel. Még a nyolcvanon túl is ásatott a marokkói Tanger és Rabat között elterülő Lixus nevű romvárosban, s tízezer éves kőrajzok nyomába eredve a vikingek őshazáját kereste Azerbajdzsánban.

Tizenegy európai és amerikai egyetem avatta díszdoktorrá, tagja volt a Norvég Tudományos Akadémiának. Expedícióiról írt könyvei magyarul is megjelentek.

2002. április 18-án agydaganat következtében hunyt el az észak-olaszországi Colla Micheriben, itt is temették el.

Életműve ellentmondásos: heroikus, látványos útjaival sikerült felhívnia a közönség figyelmét a régi kultúrákra és számos felfedezést tett. Ugyanakkor a kultúrák terjedéséről szóló elméleteit nem sikerült hitelt érdemlően igazolnia, a tudományos életben tevékenységét gyanakvással figyelték és szenzáció-hajhászással vádolták.