Tévedés, nem csalás

Wilhelm Conrad Röntgen munkásságának fő eredményét – a röntgensugarakat – mindannyian ismerjük. Felfedezéséért neki ítélték oda az első fizikai Nobel-díjat. Jelentősége manapság is egyértelmű. Igaz, Röntgen maga tévesen magyarázta a sugárzás keletkezését, mindez mit sem változtat a felfedezés jelentőségén. Sokan kétségbe vonták munkája eredetiségét, azaz, hogy valóban ő tette azokat a bizonyos felfedezéseket, vagy másoktól leste el.

Az idő tájt többen is foglalkoztak az újfajta sugárzásokkal, Röntgen pedig zárkózottan, titkolózva dolgozott. Mindezek miatt magyarázkodnia kellett a gyanúsítgatásokkal szemben. Mégsem ezek miatt hoztam első példámnak a röntgensugarak történetét. A két világháború között különös hóbort ütötte fel a fejét. A röntgensugarakat szőrtelenítésre kezdték használni. Nagyon nagy dózist alkalmaztak, sokkal nagyobbat, mint amivel az orvosi képalkotó vizsgálatok során találkozunk.

A szőrtüszőket kétségtelenül elpusztították, a szőr nem nőtt vissza – ígéretes volt a szépségipar számára. Csakhogy hamar rájöttek, brutális veszélyei vannak mindennek, hiszen a fájdalmatlannak és gyorsnak tartott beavatkozás után rengetegen hegesedésektől, égési sérülésektől, majd daganatoktól szenvedtek. Óriási tévedés volt az egész, és bár súlyos egészségi következmények árán, de belátták a hibát.

A röntgensugaraknak a következő példámban is jut szerep. E sugarak hullámhossza összemérhető a vegyületek alkotta kristályokon belüli kristályrácsok közötti távolságokkal. Ezért a röntgensugarak a kristályokon belül elhajlanak, ez a röntgendiffrakció jelensége. Az elhajlás mértékéből elég pontosan lehet következtetni a kristályszerkezetre, a kristályt alkotó vegyület kötéstávolságaira, kötésszögeire. A röntgendiffrakciós vizsgálat a vegyületek szerkezeti megismerésének alapvető eljárása. Óriásmolekulákat, fehérjéket, sőt a DNS-t is lehetséges kristályosítani és ilyen vizsgálat alá vetni. Linus Pauling a kémia egyik meghatározó tudósa. Talán még sokan emlékszünk a középiskolából az elemek periódusos rendszerére. Kémiaórán tanulmányoztuk ezt a táblázatot. A táblázatban szerepelt az elektronegativitás értéke, amiből következtethettünk arra, hogy az adott elemek milyen jellegű kötéseket létesítenek. 

Pauling vezette be az elektronegativitás elméletét, és a hozzá kapcsolódó számértéket is először ő használta.  A biokémiában is letette névjegyét. Vizsgálta a hemoglobint. Rájött, hogy az oxigénkötés befolyásolja annak a szerkezetét, később pedig felismert a hemoglobin szerkezetében egy bizonyos csavarvonalat, az alfa-hélixet. Következtetéseiben röntgendiffrakciós felvételek segítették. Sokáig vonakodott foglalkozni a DNS-sel, ám egyre több jele volt, hogy a DNS szerkezetének megfejtése fontos lesz az öröklődés megértésében. 

A DNS szerkezetének meghatározásához Pauling William Astbury fotóit használta, ezek alapján nehézkesen sikerült összeállítani 1952 végére nagy sietségben egy modellt. Ebben a modellben nem volt minden atomi elrendezés tökéletesen megmagyarázva, ezt maga Pauling is tudta. Háromláncú csavarvonal mentén helyezte el a DNS-t felépítő atomokat, a foszfátcsoportok befelé, a bázisok kifelé álltak.

Ez mai szemmel nézve, de még a kortársakéval is – sőt, maga Pauling is utalt rá – messze nem volt helyes modell. Ő az elsőségre törekedett, hogy gyorsan publikáljon egy körülbelül jó modellt. A téma jelentőségét bizonyára átlátta.

Érdekessége az egésznek, hogy Astbury felvételei messze nem a legjobbak voltak. 1952 májusában rendeztek Londonban egy konferenciát, ahol Rosalind Franklin (a nagy tekintélyű Maurice Wilkins asszisztense) bemutatta röntgendiffrakciós felvételeit a DNS-ről. Sokkal jobbak, élesebbek voltak minden korábbinál. Paulingot is meghívták erre a konferenciára, de nem tudott időben eljutni Angliába. Pauling amerikai tudós volt. Útlevélgondjai akadtak. Nem igazán engedték őt utazni, mind az amerikai, mind az angol hatóságok szemében veszélyes volt, hiszen erőteljesen felszólalt a nukleáris fegyverek ellen. Végül tíz hét késéssel érkezett meg, de nem látogatta meg Franklint vagy Wilkinst. James Watson és Francis Crick viszont nagyon is ismerte Franklin felvételeit. Az ő modelljük ezért egyértelműen jobb lett, mint Paulingé, ezt ő maga is elismerte 1953 áprilisában. A nagy blamázs ellenére Pauling méltósággal viselte a tévedését, sőt, segített is, amit tudott, Watsonéknek a modell véglegesítésében. Pauling 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott a kémiai kötések és a vegyületek szerkezetének vizsgálatáért. Watson, Crick és Wilkins 1962-ben kapott Nobel-díjat a DNS-szerkezetének vizsgálatáért (ugye ebből felejtették ki Franklint…). Pauling is kapott ugyanebben az évben Nobel-békedíjat a nukleá-

ris fegyverkezés elleni harcáért, de azt csak egy év múlva hozták nyilvánosságra, azon a napon, amikor a nagyhatalmak szerződésben vállalták a nukleáris tesztek korlátozását.

Végül António Egas Moniz orvos példáját említem. 1949-ben kapott megosztott orvosi Nobel-díjat a lobotómia terápiás értékének felfedezésért. Lobotómia során roncsolják, megszüntetik a homloklebeny és más agyi részek közötti kapcsolatokat.

Ez végre reményt adott a skizofrén betegek kezelésére, amivel korábban tehetetlen volt a pszichiátria. Csakhogy a beavatkozás után erőteljesen sérült a betegek személyisége, többet ártott, mint használt. Sokan vissza akarták vonni Moniz Nobel-díját, ám a Nobel Alapítvány kitartott amellett, hogy az elismerést a kor tudományos körülményei, elérhető adatai alapján hozott döntésként kezeli. Nagy tévedés volt, utólag mindig könnyű okosnak lenni.

A tudósok vérmérséklete, lendülete vagy éppen lassúsága, időnként szétszórtsága, zárkózottsága, hiúsága, esetleg mohósága sokszor tévútra viszi a munkájukat. A fenti példákból láthattuk ezt. Szándékos csalás mégsem történt, képesek voltak korrigálni tévedéseiket, és a körülményekhez képest a legjobb megállapítást tették. A csalók nem ilyenek, róluk a következő írásomban lesz szó.

Megjelent a Magyar7 2025/28.számában.