Terítéken a barcasági hegyóriások

A barcasági csángó folklórról tartott előadás meghallgatása és a tájház megtekintése után már nyílik is a szemközti panzió kapuja, hogy borral, palacsintával és csángó népdalokkal fogadják a láthatóan elérzékenyülő anyaországi magyarokat. Odabent néptánccal, népzenével, a népviselet bemutatásával folytatódik az est, amelyről mi is megelégedve, feltöltekezve távozunk: a Brassón túli csángó sziget él és virul a román tengerben.

Kik a barcasági csángók? A XI. században a Barcaságban megtelepült magyar és besenyő határőrök leszármazottai, akiknek eredeti gyér népessége később a Dél-Erdélyben élő magyarokból (székelyekből) gyarapodott. Hivatalosan hétfalusi csángóknak nevezik őket, ugyanis hét falut alapítottak az évszázadok során.

Brassó közelsége nagyban meghatározta sorsukat, hiszen a központi királyi hatalom meggyengülése után Brassó jobbágysorba taszította az addig kiváltságos határőröket. Mindezt fontosnak tartottuk elmondani, hogy érzékeltessük: a csángók annak ellenére őrizték meg magyarságukat, hogy évszázadokon át küzdeniük kellett a megmaradásért. Mindezt Orbán Balázs is kiemeli: „…s e szegény, övéitől is megtagadott és eltaszított nép, szomorú elszigeteltségében és elhagyatottságában annyi századokon át férfiasan megküzdött a helyzet nehézségeivel, s itt a hon véghatárain idegen kormányzat nyomása, idegen elemek elözönlése, s a szász papság hallatlan üldözése, a politikai hivatalok végtelen zsarolása, s három század erőszakos germanizációjával szemben nem csak fenntartá önmagát, hanem folytonos erély és kitartással őrködött és őrködik nemzetünk szent érdekei felett”. 

A gótika legkeletibb emlékén túl egy egészen más világ kezdődik. Ez a brassói Fekete-templom kapcsán sokszor idézett megállapítás jutott eszünkbe, amikor a Tömösi-szoroson és a Predeál-hágón átkelve leszálltunk a brassói gyorsról Busteniben. És bár a balkáni kultúra jegyei ma már Nagyváradon és Aradon is kézzel tapinthatók, azért az igazán letisztult délkeleti mindennapokért át kell kelni a Kárpátok hágóin. Busteni már valódi Órománia, ahol a szép nyári délutánban a helyi szállodákból kivonul a jónép, hogy megsüsse a ropogós micset a patak partján. Pokróc leterítve, dinnye és sör a hideg patakban – mi kell még a boldogsághoz?

Nem unalmunkban csöppentünk bele a román hétköznapokba, valójában a Bucsecs-hegység csúcsrégiójába való feljutást akartuk meggyorsítani. Busteni ugyanis az egyetlen hely, ahonnan felvonó visz a hegység 2000 méter feletti platójára.

Ám a felvonó napok óta nem jár, így kénytelenek vagyunk 800 méterről málhástul, gyalogosan felmászni a 2200 méter magasan fekvő Babele menedékházhoz. Többórányi kapaszkodás után, már sötétben érjük el a Bucsecs plató füves hátát, hogy a turistaház előtt még bekeveredjünk egy juhnyájba, amelynek kutyáit csak nehezen szakítjuk le magunkról. A turistaház csak nevében a turisták háza, első ránézésre sokkal inkább arra van szakosodva, hogy a felvonóval érkezők igényeit elégítse ki, zuhanyzó például nincs. Mindezt másnap meg is tapasztalhatjuk, ugyanis a felvonó már üzemel, és a hegyet ellepik a tűsarkú cipős kirándulók, no meg a szétdobált sörösdobozok. Nem hiába, a Bucsecs az egyetlen felvonóval is elérhető magashegység Romániában, ráadásul Bukarest szinte itt van a hegy lábánál.

A csivavákat és egyéb hobbikutyákat sétáltató új román középosztály megelégszik azzal, hogy lefotózza a szél marta homokkő sziklákat, mi azonban magunk mögött hagyjuk a sokszor szürrealizmusba hajló világot, és a Bucsecs természetesebb arcát vesszük célba. Az utolsó, és talán leghíresebb eróziós homokkő, a Szfinx után fel is tűnik a hegység legmagasabb pontja, a 2507 méteres Omu (Ember-csúcs), amely mintegy másfél órás sétára van a Babele háztól.

A gyönyörű Rámpa oldalában érünk fel az Omura, amely egyben az ezeréves határt is jelenti, és amelynek itt most különleges jelentőséget is ad egy előre megbeszélt találkozó. Ide futnak be ugyanis a csíki székely határjárók Molnár Sándor barátunk vezetésével.

Ők azt vették a fejükbe, hogy a levéltárak határleírása alapján végigjárják az ezeréves határt, és megpróbálnak minél több egykori határkövet felkutatni a történelmi Magyarország határán. Tartalmas két napot töltünk együtt, miközben átkelünk a Leaota-hegységbe, majd leereszkedünk a Törcsvári-szorosba.

A „micssütögető természetjárók” következő célpontunkban, a Keresztény-havasban is szinte a táj tartozékai, de konstatáljuk ezt az egész jelenséget azzal, hogy legalább jó helyen vannak. Talán még azt is tudják, hogy a hagyomány szerint a Salamon-szikla barlangjában bujkált Salamon királyunk, és vele volt a királyi korona is, amely történetből származik Brassó mai címere. Odafent, a Keresztény-havas csúcsa alatti Julius Römer hüttében viszont úgy érzi magát az ember, mintha az Alpokban lenne: német zene szól, a tulajdonos szász népviseletben szolgálja fel a búzasört, közben pedig arról mesél, hogy az Erdélyi Szász Kárpátegyesület (SKV) perek sokaságával szerezte vissza ezt a hüttét a román államtól.

Egy hegységgel és házzal arrébb, a Nagykő-havas ösvényeit taposva szinte teljesen magunkra maradunk, turistával alig találkozunk, miközben felkapaszkodunk a fenyőhatár fölé. A Nagykő-havason 1600 méteren fekvő menedékházat az Erdélyi Kárpátegyesület tagjai kalákában építették fel pár éve, és a mai napig is magyar kézben van. És talán azért is szebb a Nagykőhavas, mint a Tömös túloldalán fekvő társa, mert itt nincsenek utak.

Az 1843 méter magas főcsúcsra csak gyalogosan lehet feljutni, miközben olyan csodákat érint a túrázó, mint a Hétlétrás-vízesés, a Tamina-vízesés, a Medve-hasadék vagy az Írott-kő.

Apropó, Tömös: a két hegységet elválasztó folyó szorosában sárga, piros és kék festékkel meggyalázott honvédemlékmű hirdeti 1849 hősei és a „székely Leónidasz”, Kis Sándor emlékét. 1849 júniusában Kis utolsó hadállása a tömösi Magyarvár volt, ahol 1300 emberével és 5 ágyújával tartóztatta fel a 60 ágyúval rendelkező 28 000 muszkát. A székelyek golyózápora és szuronya mindannyiszor visszavetette az ellenséget, de mint Thermopülánál, itt is akadt egy áruló, nevezetesen Gebauer szász erdész, aki csempészösvényeken a honvédek hátába vezetett néhány gyalogos orosz zászlóaljat. Kis Sándor ekkor már sebesülten, egy székhez kötözve irányította a védelmet, de a harc az árulással eldőlt. Kis Sándort elfogták, de nem várta meg Aradot, önkezével vetett véget életének.

Erdélyben járva nem először jut eszünkbe, hogy talán nem csak Maratont, Termopülát, Plataiát, Szalamiszt kéne példaként a magyar ifjúság elé állítani, hanem Tömös, Nyerges-tető, Árapatak, Szépmező, Tusnád és a kökösi híd is megérne pár sort a történelemkönyvekben.

Hogy ismét Orbán Balázst idézzük: „…mindenütt dicsőséget arattak a székely fegyverek, mindenütt a szabadságszeretetnek, a szellemi emelkedettségnek, a zsarnokság, a durva anyagiasság feletti győzelme és dicsősége van megörökítve”.