„Tartsatok ki! Az utolsó emberig!”
Az országgyarapításhoz nyújtott német segítség kompenzálásaként került ki 1942-ben a keleti hadműveleti területre a magyar királyi 2. honvéd hadsereg, ám a fronton hamar kiderült, hogy a revízióra felkészített honvédség csak nagy véráldozatok árán képes helytállni a Vörös Hadsereggel szemben. 1943. január 12-én Urivnál hiába küzdöttek honvédeink hősiesen, még a zord időjárás is a támadókat segítette…

1942 novemberében a szovjetek Sztálingrádnál bekerítették a német 6. hadsereget, felmorzsolták a román 3. és 4. hadsereget, majd a magyar 2. hadsereg déli szárnyához csatlakozó olasz 8. hadsereg állásait zilálták szét.
A folyó túlsó partján a Voronyezsi Front szovjet 40. hadseregének parancsnoka, Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy azzal számolt, hogy hamarosan be kell jutnia a Voronyezstől délre fekvő nagy Don-kanyarba és a stratégiai fontosságú Voronyezs–Rosztov vasútvonalat birtokba vennie. Az előkészületekről Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall, Sztálin helyettese tájékozódott Moszkalenkónál: „Zsukov ezúttal is hű maradt önmagához: tehát ti tanulmányoztátok, ez nagyon szép, de most én is megnézem.
A sztorozsevojei hídfőállásban kezdtük, ahonnan feltételezésem szerint a főcsapást kellett mérnünk. (...) Az árokban bejártuk a peremvonalat az egész hídfőben. Az ellenség erődjei 150–200 méterre voltak innen. Helyenként még közelebb is kúsztunk hozzájuk. Az ellenségtől 80–100 méterre lapultunk kis földhányás vagy bokor mögött, s onnan néztük az akadályokat, tanulmányoztuk a peremvonal megközelítési útjait és a tűzrendszert. (...) A legerősebb támpontokat Sztorozsevoje és Urivo–Pokrovszkoje faluban, valamint az úgynevezett Orehovaja ligetben rendezték be. (...) Az Orehovaja liget a 185-ös magaslaton volt, nem messze az ellenség peremvonalától (…) és elfoglalása ketté vágta volna a sztorozsevojei hídfőben védő csapatokat.”
A szovjet 40. hadsereg és a 18. önálló lövészhadtest, délebbre, az olasz 8. hadsereg arcvonalával szemben a SZTAVKA tartalékából odavezényelt 3. harckocsihadsereg és a 7. önálló lovashadtest készült a támadásra. A szovjetek Uriv–Sztorozsevoje és Scsucsje–Perejeshaja térségében komoly erőfölényt képeztek annak ellenére, hogy 1943. január 12-én ezen arcvonalszakaszon a 196 ezer fős élelmezési létszámú magyar 2. hadsereggel szemben nem voltak abszolút létszámfölényben (117 249 katona, 252 harckocsi, 2038 tüzérségi eszköz, 267 repülőgép).
A légi felderítések és a felderítő vállalkozások megvilágították, hogy valami készülődik a folyamvédelemben lévő magyar csapatokkal szemben. A hadsereg-parancsnokság komolyabb harctevékenységre a hídfőkben – leginkább Urivnál – számolt, de csapatai megerősítésére erejéből már nem futotta.
A 25. gárda-, a 107. és a 340. lövészhadosztály részei több hullámban, harckocsi-támogatással rohanták le a soproni 7. könnyűhadosztály állásait. Az uriv–sztorozsevojei hídfő északi részén, Sztorozsevojénál az egri 20. könnyűhadosztály jól kiépített védőállásokkal bírt, ám délen, a 7. könnyűhadosztálynál – amelynek állományában felvidékiek is szolgáltak – csak a Gyevicánál lévő szombathelyi 35. gyalogezred volt hasonló helyzetben, a soproni „Szent László” 4. honvéd gyalogezred Urivnál azonban olyan, az ellenség által belátott, hevenyészett állásokat próbált megtartani, amelyeket nemrég vett át. A támadók órák alatt legázolták az urivi magyar páncélelhárítást és az ütegállások javát. Kora délután már csak a főellenállási vonalból kivetett 4. gyalogezred folytatott kétségbeesett küzdelmet. Sorozatos ellenlökései kudarcba fulladtak, estére a támadók 6-10 km-t törtek előre.
A drót túlsó oldalán kapkodó, kétségbeesett hang.
Megszakad, nincs tovább!”
Koppányi Sebestyén főhadnagy, a 4. gyalogezred 2. ezredsegédtisztje arról írt, hogy „már egyik zászlóaljjal sem volt összeköttetés. Csoknyai (Pál) ezredes fogta botját és megindultunk, hogy a Gyevica mentén előre menjünk a 4/II. zászlóaljhoz. Mire azonban a dombhoz értünk, az urivi arcvonalon levő zászlóaljak és köztünk már szovjet harckocsik álltak. Az ezred sorsa megpecsételődött!
A szovjet csapatok az Uriv templomdombról, s az otticsiha–szeljavnojei hídfőállásból indították nagy erejű támadásukat, rendkívül heves tüzérségi és harckocsi tűzelőkészítés után, illetve támogatással. A szovjet harckocsik áttörtek, zászlóaljaink maradványai még elöl harcban voltak, de a harckocsik támogatásával előretolt szovjet gyalogság már Bolgyirevka fölött, a Gyevica patak északi oldalán, a Bolgyirevka és Uriv között húzódó dombháton és horhosokban gyülekezett. A szovjet csapatok itt megálltak, hogy a hídfőbe mind nagyobb erőket gyülekeztessenek a további támadások végrehajtásához. Az ezred harcosai elől hősiesen harcoltak az áttörés után is, a pergőtűz után a védőállások fegyverei még szóltak – amíg lőszer és harcos volt –, de megállítani a támadókat nem lehetett. Novo Uszpenka felől a 20. könnyűhadosztály tüzérsége is tüzet nyitott, de hamarosan ott is közvetlen védelemre kellett készülni. A szovjet erők részint északnyugatra fordultak, hogy a Don innenső oldalán levő csapatokat bekerítsék, részint úgy értékeltük, hogy ellentámadásra számítottak, és ezért leálltak. Az Urivtól délre és délnyugatra a Gyevicánál megmaradt töredékekre, valamint a Gyevica patak völgyében rekedt kis csoportokra már figyelmet sem fordítottak. (…)
Sötétedésre az ezredparancsnokság harcálláspontján, Bolgyirevkán megbeszélés volt a megmaradottakkal. A hadosztály kiadta utolsó tartalékát, a hadosztály huszárszázadot (...)
Este 7 órakor visszaérkeztek Osztrogozsszkból az aznap különböző egységektől szabadságra engedett katonák, természetesen fegyver nélkül. Majd itt kapnak, de honnan? Nem sokkal később egy százados jelentkezett, hogy Sopronból és Veszprémből legénységi utánpótlást hozott. Hány főt? 1200 fő legénység. Fegyverzet? 12 géppisztoly, 3 golyószóró, mert otthon azt mondták, hogy majd itt a leváltásra kerülő legénységtől átveszik a fegyvereket.”
A magyar 2. hadsereg kálváriája elkezdődött…