Szomorú pünkösdi emlék
1945-öt írtunk. A fegyverek elhallgattak, de nagy volt a bizonytalanság, hogyan folytatódik az élet. Különösen az elcsatolt területekről Sátoraljaújhelyre vagy Sárospatakra járó diákok sorsa volt kérdéses. Falunkból, Kiskövesdről 19-en jártunk a sátoraljaújhelyi Kossuth polgári fiúiskolába, a lányok a Gróf Zrínyi Ilona leányiskolába.
Fegyveres csehszlovák fináncok járőröztek a határ mentén. A pünkösd akkoriban kétnapos ünnep volt, így hazamehettünk jóllakni és egy kis tartalékért. De vissza is kellett menni. A vonatok nem jártak menetrend szerint, azokat is többnyire borgőzös orosz katonák töltötték meg. Néha kilőttek az ablakon.
Egy alkalommal a bodrogszerdahelyi állomáson vagy két órája vártunk a vonatra. Nem jött, ezért hárman úgy döntöttünk, hogy a sínek mellett elindulunk gyalog. 12 éves voltam akkor.
Borsi után egyszer csak kiabálnak utánunk: „Stuj, stuj!” Két finánc jött felénk. Megálltunk. Szlovákul beszéltek, természetesen nem értettük. Az egyik finánc jobban megnéz, látja, hogy egyensapka van a fejemen, rajta az iskola címere. Lekapta a fejemről, elkezdte lefejteni a pajzsot, ami nem engedett.
Bevágta a kezét, ezért kaptam két pofont, miközben azt sziszegte: „kurva Maďar!” Földhöz vágta a sapkát, és a lábával betaposta a földbe.
Vesztemre megszólaltam németül: „Ich gehe in die Bürgerschule in Sátoraljaújhely.” Erre még egy pofon, csak sejtettem, mit mond: „Németül tud, de szlovákul nem!”
Mivel nem tudtak velünk mit kezdeni, bekísértek az őrsre. A parancsnok törte a magyart. Miért megyünk Magyarországra iskolába, amikor Királyhelmecen is van középiskola, kérdezte. Mondtuk, nem értünk szlovákul. Közben a finánc odajött, előhúzta a sapkát és bedobta a kályhába. Leginkább a pajzsot sajnáltam, mert nagyon szép volt: aranyozott keretben három sátorhegyen turulmadár kiterjesztett szárnyakkal. A parancsnok megírta a jegyzőkönyvet, és a két finánc kikísért bennünket az állomásra.
Nagysokára jött hazafelé egy vonat, tele orosz katonával. A fináncok megvárták, míg elindul velünk a vonat, mi pedig a túloldalon leugráltunk. Átmentünk az úton, és a senki földjén hason kúszva igyekeztünk a Ronyva-part felé.
Már majdnem odaértünk, amikor újra kiabálnak a fináncok: „Stuj!” De a másik oldalon már két magyar katona biztatott, gyertek, fedezünk benneteket! Erre a fináncok a levegőbe lőttek, amit a magyar katonák viszonoztak. Sikerült átlábalni a Ronyván.
Másnap az osztályfőnök, Schwajczer Mária megkérdezte, hol a sapkám. Elmondtam. Magához szorított, s ő is elmondta a történetét. 1919-ben a nővérével Kassán tanítottak, és augusztus 20-án elénekelte a Dómban a „Hol vagy István király, Téged magyar kíván…” éneket. Be akarták börtönözni őket, ezért átszöktek a határon, és azóta Sátoraljaújhelyen tanítanak.
Az iskolai évet sikerült Sátoraljaújhelyen befejeznem. A hazamenésről úgy döntöttem, engem még egyszer meg nem pofoznak!
Felmásztam a vonat tetejére, majd Bodrogszerdahelyen lemásztam. Így végződött az én karrierem. Megvártam, amíg Kassán nyílik magyar iskola, ahol elvégeztem az iparit. Azért szlovákul nem adnak el, ha nem is jártam szlovák iskolába.
A gyerekverő fináncokra nem haragszom, sajnálom őket. Mert a magyar ember megbocsát, de nem felejt!
Nagy Géza, Kiskövesd
Megjelent a Magyar7 2021/22. számában.
