Szemesnek áll a világ!
0903 … 999, hívom az ünnepek előtt ezt a telefonszámot, amit májusban csörgettem meg utoljára és a gazdája igaz, hogy a sokadik csörgésre, de mindig válaszolt. Ám most nem. Nincs jó érzésem, hívom még párszor, de nem jön válasz. Rákeresek a nevére az interneten, hiszen arra rengeteg a találat. Szemes Béla, vagy ahogyan kisajátították őt, Vojtech Szemes. Lefagyok, mert egy gyászjelentés jön szembe.
85 éves volt, erre mondhatnák azok, akik nem ismerték, hogy szép kort élt meg, és talán már jobb neki odaát. Számomra viszont, aki személyesen is ismertem és szerettem ezt a törékeny, sokat élt, látott és tapasztalt embert, felfoghatatlan olvasni ezeket a sorokat.
Egy évvel ezelőtt hirtelen felindulásból beiratkoztam egy pékkurzusra. Volt olyan szerencsém, hogy a pozsonyi kifli atyjának titulált cukrász- és pékmester utolsó tanítványa lehettem. Örökké hálás leszek neki. Nem csupán azért a szaktudásért, amit azok alatt a hónapok alatt adott át nekem, hanem a hosszú beszélgetésekért az autóban, amíg eljutottunk Pozsonyból Komáromba. Míg én vezettem, az életét mesélte, az elismeréseket, amiben része volt, és a pillanatokat, amiket elszalasztott. Akarva-akaratlanul adta így át nekem az élet valódi értelmének csíráit.
Emlékszem, a lakásában fogadott és az első tanóra előtt a fiókjából elővett nyolc darab kocka alakú barna, számomra beazonosíthatatlan valamit. Azt kérdezte, szerintem mi lehet ez. Fordulatból rávágtam, hogy fogalmam sincs. Ekkor, a kissé meggörnyedt, rekedtes hangú idős bácsika, kiegyenesedett, hangja kitisztult, majd szigorú hangnemben mondta nekem, jegyezzem meg, véleményem és gondolatom mindig kell, hogy legyen valamiről. A legegyszerűbb azt mondani, hogy nem tudom, ám gondolkodni és merni kimondani a fejünkben lévő gondolatot, az már más tészta. Tészta, ugye, mert hát egy pék abban gondolkodik. Az első kéretlen, ám kétségkívül hasznos tanács volt tőle, amit megfogadtam, mert nagyon igaz.
Ezek után pedig minden előítéletem elillant és hagytam, hogy a véleményemet ő alakítsa saját maga, az értékei, a belsője, az, amit képvisel és ne az alapján döntsek, hogy mennyire idős és sok esetben fáradt is, mert ha a pékmesterségről volt szó, visszatért belé az élet. Nos, a kérdéses beazonosíthatatlan valami pedig nyolc darab kenyér. Igen, nyolc darab 1cm-es kenyérkocka, amelyekben egy kilónyi kenyér tápértéke volt. Hogy kinek készült? Űrhajósoknak. A velem szemben álló szomorú tekintetű, ősz hajú bácsi Moszkvában fejlesztette az űrhajósok eledelét a nyolcvanas években. Mentségemre szóljon, hogy bár a neve ismerős volt, nem igazán tudtam, hogy ő a kenyérkészítők májkldzsekszonja, de az volt. Vagyis nem volt, az marad, örökre.
Élete teljében a Szlovákiában lévő 1840 pékség legalább felét meglátogatta, hogy segítse a működésüket, hogy tanáccsal lássa el azokat. Egy kísérleti pékség vezetője volt, ahol a lisztminőségtől kezdve a gluténszerkezet erősségének meghatározásán keresztül új fajta péksütemények gyártásáig rengeteg feladatot látott el. Egyetemre járt és könyveket írt, tankönyveket adott ki, tápértékeket számolt, alapanyagokat tesztelt.
Kubában Fidel Castrónak sütött hazai péksüteményeket, ám ezerszer hálát adott, hogy nem ott született péknek, mert elmondása szerint az ottani liszt nem volt jó minőségű, volt mit csinálnia, hogy összeálljon a tészta. Oroszországban öt évig képviselte Szlovákiát.
A pozsonyi kifli megmentőjeként aposztrofálják sokan, ugyanis ő volt az, aki elérte, hogy az Európai Unió hagyományos termékek katalógusába felvegyék a pozsonyi kifli receptjét is, védetté nyilvánítva azt. Ez 3-4 évébe került, de nem úgy ismertem meg Béla bácsit, hogy feladja. Kijárta, kivárta és elérte azt, amit célként kitűzött maga elé.
85 évesen is kémiai képleteken törte a fejét, százalékokat számolt, egyenleteket állított fel, mert igen, egy valamire való pék nem árt, ha ki tudja számolni, mennyi alapanyag kell egy megadott kilónyi kenyér előkészítéséhez. Mert be lehet keverni több tésztát, de minek? Az pazarlás, a pazarlás pedig bűn. Nem játszunk a kenyérrel, mert az szent dolog, az emberek napi betevője. Tisztelni kell. Mondta, és ezzel is egyet lehet érteni.
Nyolcvan felett is olyan erő költözött belé, mikor a gyakorlati órán a kenyeret gyúrta, hogy öröm volt nézni, mérnöki pontossággal hajtogatta a tésztát, mert egy pékáru nem csak finom, de esztétikus is kell, hogy legyen.
Beszélgetéseink során tapasztaltam, hogy szereti felsorolni a sikereit, az útjainkon minden valaha volt malom helyét és történetét elmesélte, lefestette az akkori robotot, megmutatta, hol volt pékség valaha és melyiknek volt ő a (társ)tulajdonosa, tisztelettel beszélt apjáról, aki először szórt lisztet a kezébe.
Szemei azonban akkor csillogtak igazán, amikor a családjáról beszélt. Fájdalommal telt meg a szíve, mikor a nemrégiben elhunyt feleségéről mesélt. Elképesztően büszke volt egy szem lányára, aki két unokával ajándékozta meg őt, közülük a fiúunoka viszi tovább a nagypapa mesterségét, ugyanolyan elhivatottsággal. Egy személyes beszélgetés alkalmával megkérdeztem őt, szerette-e az életét. Mély csönd volt, aztán kaptam egy nem meggyőző igent. Ekkor rákérdeztem, változtatna-e valamin, itt már gondolkodás nélkül jött a válasz: ,,többet lennék a családommal. Olyan értékes pillanatokról mondtam le a munkám miatt, melyek megismételhetetlenek és visszahozhatatlanok voltak. Holott egy kenyeret megsütni nem ilyen dolog. Feláldoztam sokszor a családi életet a munka miatt. Ma már ezt merőben másként csinálnám.’’
Hosszú volt még az út, de ezek után a mondatok után csöndben róttuk a kilométereket. Ő valószínűleg a múlton, én viszont a jövőn gondolkodva. Béla bácsi, köszönöm!
