Székelyföld és Királyföld határán - VIDEÓ
Vannak ikonikus belépőpontok Székelyföldre, ahol úgy érzed, végre vége a hagymakupolák és az indokolatlan trikolórok világának, végre magyar helységnévtábla fogad, végre hazaérkeztél. Ilyen hely Lőrincfalva a Nyárád mentén, ilyen hely a kökösi híd a Barcaság és Háromszék határán, és ilyen hely a sárdi híd is a Nagy-Küküllő mentén. Igaz, a rozsdás vasszerkezetnek már nincs funkciója, és a kamionok garmadája is illúzióromboló, de már csak egy kanyar, ott a célegyenes, és feltűnnek Újszékely házai.
A falu templomai ma is ott sorakoznak az út bal oldalán, sorrendben az unitárius templom, a katolikus Szent László-kápolna és a református templom.
Van valami megnyugtató abban, hogy amíg a szomszédos Szászföldön már fenekestül felborult a régi rend, Székelyföldre lépve, ha már nem is „minden ház előtt »pompálkodnak« a hagyományos »galambbugos« cserfakapuk”, azért még úgy ahogy rendben mennek a dolgok.
És rendben van Alsóboldogfalva is. Eredetileg Szűz Mária után Boldogasszonyfalvának nevezték. A reformáció lecsípte nevéből az asszonyt, majd az unitáriusok a régi templom köveiből újat emeltek, és feljegyezték: „Bizony az Úr vagyon ez helyen, nintsen itt egyéb, hanem Isten háza”.Orbán Balázs írja, hogy „Boldogfalván felül, a Gagypatakának Nagy-Küküllőbe szakadásánál fekszik Székelykeresztúr. Keresztur fiúszéknek központi, s egyedüli városában vagyunk, amely Székely előnevét onnan nyerte, hogy lakói székelyek, Szitás melléknevét pedig arról, hogy itt nagyban foly a szitagyártás és lakói ez iparcikkel (melynek messze vidéken híre van) nagy kereskedést űznek.”
A Székelyföld nyugati kapujában fekvő város, Keresztúrszék egykori központja nagyot fejlődött az elmúlt 70-80 esztendőben. Az egyre több városi szerepkört ellátó településre sok fiatal költözött a szép lassan elöregedő és kiürülő nyikómenti és gagymenti falvakból. És ahogy Petőfi utolsó napjaiban belegabalyodott e táj településeibe, úgy nem tud szabadulni a vidék sem a mai napig a holt költő élő szellemétől. A helyi legenda szerint Petőfit itt, Székelyföld nyugati kapujában a ’keresztúr-széli timafalvi temetőben hantolták el. Legnagyobb költőnk végzetét csak sejthetjük, sírhelye ismeretlen, ám utolsó napjai jól vannak dokumentálva, elevenen élnek a keresztúriakban. Valóságos zarándokhely például a Gyárfás-kúria, ahova 1849. július 30-án Bem tábornok kíséretében megérkezett Petőfi.
Az itt elfogyasztott vacsora kapcsán lett híres a körtefa, amely alatt éjfélig időzött Petőfi Zeyk Domokossal, illetve az őket vendégül látó háziakkal. A köztudatban ez a fa Petőfi-körtefája néven él mind a mai napig. A fa az 1970-es évek elejére kihalt, de a törzse megerősítve és konzerválva eredeti helyén ma is látható.
Keresztúr fiúszék – nem is biztos, hogy van-e még valaki, aki így nevezi Székelykeresztúr környékét, de a Hazajáró szereti lapozgatni a históriás könyveket, és bizony ott az áll, hogy régen ekként hívták ezt a vidéket. A fent idézett Orbán Balázs Székely Partiumnak is nevezte a Kis- és Nagy-Küküllő közti tájat, amelynek zegzugos völgyeiben jól megöregedett székely falvak várják vissza munka után csángált fiaikat. Várják őket a protestáns templomok is, mert valahogy úgy alakult errefelé, hogy minden faluban mindjárt van egy református, és van egy unitárius Isten háza is. A Nagy-Küküllőbe igyekvő Kedei-, Gagyi- és Solymosi-völgyben nem percemberek, hanem Isten szolgái, agilis és karakteres lelkészek a korunk hősei, akik jó példával járva elöl, vezetik gyülekezeteiket.
Erre a legjobb példa Székelyszenterzsébet, amely a régi temploma védőszentjéről, Árpád-házi Szent Erzsébetről kapta a nevét. Orbán Balázs még a 16. században reformátussá lett falu régi templomáról írt művében, de azt 1870-ben rossz állapota miatt le kellett bontani.
Az új templom két esztendő alatt épült meg, 1872-ben már istentiszteletre várta a helyi gyülekezetet. A gyülekezetet, amelyet 2003 óta Kincses Kálmán református lelkész vezet, és aki úgy véli, fenn kell tartani a régi szakmákat, hogy értékük megmaradjon, mert ha az unoka azt látja, csizmadia nagyapja éhen hal, ő sem kíván a nyomdokaiba lépni.
Szerinte az, aki az élő tudást hordozza, aki a hagyományokra támaszkodik, felemelt fejjel tud még meghalni is. A falu mintegy 30 százaléka magyar, 70 százaléka cigány, ennek ellenére pezseg a teremtő magyar élet. Például ma már majd’ mindenkinek van népviselete, szürke marhák legelésznek a határban, a közeli Csillag-hegyen kettős kereszt áll, míg a templom előtt Szent Erzsébet életnagyságú tölgyfa szobra fogadja a látogatót.
A hepehupás dombvidék idilli környezetébe szépen illeszkedik az apró kedei templom, Nagy- és Kiskede ugyanis a két falu közötti dombra közösen épített unitárius templomot. Kiskede egyébként egy egészen eredeti hangulatú, archaikus arculatú, de újraéledő falu, ahova például a lovas turizmus miatt is érdemes ellátogatni. A Gagy mentén az első falu az Árpád-kori Csekefalva, amelynek faluképét meghatározzák az egymással rézsútosan szemben álló unitárius és református istenházák, amelyek tornyai egymás felé dőlnek. Ahogy a helyiek mondják: „Csekefalván a templomok köszönnek egymásnak”. Köszöntünk mi is egy szép nagyot, és Csekefalváról Segesvár felé indultunk.
A Magyar Királyság délkeleti védvonalán, ahol Székelyföld és Királyföld találkozik, a Nagy-Küküllő menti dombvidéken a székelyek és a szászok felbecsülhetetlen értékű szellemi hagyatékot és épített örökséget hagytak az utókorra. A hálátlan utókor meg fogta magát, és módszeresen elkezdte lerombolni az anyagelvű ateizmus számára értéktelenné nyilvánított hagyatékot.
Az erdélyi szász székek egyikén, a 13. századtól 1876-ig fennálló Segesvárszéken, a később Nagy-Küküllő vármegyén mintha egy pusztító ár száguldott volna végig, elűzve a szászok többségét.
Grego-rián ének helyett manele (népzenei alapú populáris zenei műfaj a Balkánon, a szerk. megj.), céhmesterek és segédjeik helyett dologtalan kéregetők – megszoktuk már, hogy a szászok egykori ékszerdobozai nem azt a képet festik, mint 100, 200, 500 éve. Mindenesetre Erkeden, Szászkézden, Szászdályán és Apoldon is megpróbáltuk megidézni a szászok régi világát, melyben ma már csak ódon templomaik és takaros portáik voltak segítségünkre.
Közben a Hortobágy dombságán tekeregve eljutottunk Keresdre, a Bethlen-kastélyhoz, egy apró magyar szigetre, amely ma a dévai Szent Ferenc Alapítvány gondozásában áll. Végül Segesvárra, a nem is olyan apró magyar szigetre érkeztünk; a székely és a szász szellem találkozási pontján épült város szász városképéhez még ma is 20 százaléknyi magyar tartozik.
Őket is igyekeztünk szóra bírni a máról, a holnapról, ’49-ről, Petőfiről. Mert ahogyan Jókai Mór is fogalmazott: „Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arccal, a dacos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hű kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Olyan ifjú volt, és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Nem is halt meg. Ott él minden magyar szívében.”
Hogy pontosan hol folyt ki az ifjúi vér szívéből, és hova temették, máig nem tudni biztosan. Legendás történetek keringenek róla, a leghitelesebb beszámolók szerint a Héjjasfalva felé vezető úton, az Ispánkút közelében érte utol a végzet.
Élhette volna boldogan, ünnepelt költőként gondtalan ifjú éveit, de a nemzet sorsa mindent felülírt. 1849. július 31-én Zeyk Domokos századossal elindult a segesvári csatába, hogy inkább legyen hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át. Így lett, hogy amit a költő a sorstól kért, beteljesedett.
Megjelent a Magyar7 2024/40.számában.
