Százezer felvidéki magyar menekülésre ítélve (II.)
Trianon után a Felvidék magyarsága tízezres nagyságrendű tömegeinek távozása a maradék Magyarország területére már a cseh megszállással párhuzamosan kezdetét vette. Az állami, vármegyei, helyhatósági tisztségviselők és közalkalmazottak, valamint a különféle értelmiségi kategóriákba tartozók tetemes része be sem várta a cseh megszállást, hanem – többnyire ingóságait is hátrahagyva – elmenekült a benyomuló idegen csapatok elől. A helyben maradók számát tovább ritkították a csehszlovák katonai és polgári hatóságok által foganatosított kiutasítások.
A köztársaságban kialakult gyakorlat azt mutatta, hogy a kiutasítások leginkább a felvidéki magyarság potenciális vezetőit és tekintélyesebb egyéniségeit érintették.
A húszas évek első felében azonban még az is megtörtént, hogy a hatalom a prágai nemzetgyűlés néhány magyar nemzetiségű törvényhozóját is rendezetlen állampolgárságúnak nyilvánította, megfosztotta mandátumuktól, végezetül kiutasította őket a köztársaság területéről. Ez a sors érte a keresztényszocialista Tobler János, Körmendy-Ékes Lajos és Palkovich Viktor, a szociáldemokrata Surányi Lajos, valamint az eredetileg szociáldemokrata, utóbb kommunista Nagy Gyula képviselőket.
A kiutasított képviselők sorát Tobler János nyitotta meg. Az államhatalom illetékeseinek szemében kezdettől fogva szálka volt az agilis keresztényszocialista képviselő, ezért jónak látták őt mielőbb eltávolítani az ország területéről. A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium 1920. december 18-i levelében utasította Pozsony város képviselő-testületét, hogy szüntesse meg Tobler pozsonyi illetőségét, ami meg is történt.
Az Országos Keresztényszocialista Párt nem hagyta szó nélkül a hatalomnak ezt a nyilvánvalóan rosszindulatú eljárását. A párt pozsonyi szervezete 1921. január 12-én tiltakozó nagygyűlésen adott hangot felháborodásának „azon hallatlan sérelem ellen, amely az illetőségtől megfosztott Tobler János nemzetgyűlési képviselő személyén keresztül az egész keresztényszocialista pártot érte”. A tiltakozó nagygyűlésen elfogadott határozat többek között kimondta: „A kormány ezen intézkedését a nemzeti kisebbségek elleni kihívásnak tekintjük. Miért is kijelentjük, hogy ezen intézkedésben meg nem nyugszunk, annak megváltoztatását követeljük.”
A hatalom önkényes eljárása ellen lehetett ugyan tiltakozni a „demokratikus” Csehszlovákiában, a tényeken azonban ez semmit nem változtatott. Tobler képviselőt „szabályos és demokratikus” eljárás keretében mint „rendezetlen állampolgárságú” személyt 1921. november 17-én megfosztották képviselői mandátumától, majd kiutasították a köztársaság területéről. Helyét a nemzetgyűlés képviselőházában Palkovich Viktor gútai plébános foglalta el 1922. május 23-án. A nevezett azonban később szintén az állampolgárságuktól megfosztottak és kiutasítottak listájára került.
Hasonló sors érte a kassai Surányi Lajost is, aki 1920 áprilisában a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt jelöltlistáján szerepelt és jutott képviselői mandátumhoz. Surányi 1921 májusában átlépett az akkor megalakult Csehszlovákiai Kommunista Párt képviselőinek klubjába. A hatalom 1921. december 17-én ugyancsak rendezetlen állampolgárságra való hivatkozással fosztotta meg őt is képviselői mandátumától.
Surányi Lajos képviselő is rászolgált tehát a hatalom bosszújára, annál is inkább, mivel radikális osztályharcos magatartása mellett a magyar nemzeti érdekeknek is elkötelezett szószólója volt a prágai nemzetgyűlésben. Néhány év elteltével – már a köztársaságból való kiutasítása után – ő maga így vallott egykori prágai kálváriájáról: „(…) amikor a szélsőkig szorongatott magyar népoktatás ügyét a parlament elé vittem, egyszerre lecsaptak rám. 1921 decemberében (…) legfelsőbb fokon is megsemmisítették illetőségemet és természetesen mandátumomat is…”
A már említett Nagy Gyula esete is sok vonatkozásban hasonlít Surányi képviselő sorsához. Az ismert baloldali népvezér az 1920. évi nemzetgyűlési választásokon a Magyar és Német Szociáldemokrata Párt listáján jutott képviselői mandátumhoz, 1921. január 12-én átlépett a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt baloldalának – a kommunista párt előfutárának – külön parlamenti klubjába.
A nevezettet – mivel szülőhelye a trianoni Magyarország területén volt – rendezetlen állampolgárságára való hivatkozással 1923. december 27-én ugyancsak megfosztották mandátumától.
A hatalom bosszúja 1924-ben Körmendy-Ékes Lajos keresztényszocialista nemzetgyűlési képviselőt is elérte. 1924. július 16-án kézbesítették neki a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium azon határozatát, amely kimondta, hogy az évtizedek óta Kassán lakó Körmendy-Ékes Lajos nem tekinthető csehszlovák állampolgárnak.
A felvidéki magyarság politikai életében kiemelkedő szerepet vivő képviselő elleni hatalmi bosszú rendkívül nagy megütközést váltott ki az egész magyar közösségben. „Hogy a magyarság politikájára nézve mit jelent ez az intézkedés és hogy miért kellett ennek az intézkedésnek bekövetkeznie, erre a kérdésre minden ember önként megadhatja a feleletet, aki ismeri Körmendy-Ékes Lajosnak a magyarság érdekében kifejtett és a legexponáltabb fronton soha meg nem torpanó agilitását és tevékenységét és aki tudja, hogy a csehszlovák kormány a nyílt ellenzéki támadást a bürokrácia sötét hátterű orvtámadásaival szokta viszonozni” – kommentálta a történteket szerkesztőségi vezércikkben a magyar ellenzéki pártok központi napilapja. A továbbiakban arra is felhívta a figyelmet, hogy a hatalomnak ez az önkényes eljárása voltaképpen nem egy személy ellen, hanem az egész felvidéki magyarság ellen irányul. Néhány nap múlva Petrogalli Oszkár főszerkesztő már arra is rámutatott az ellenzéki lap hasábjain, hogy lám, a felvidéki magyarság jogait és érdekeit védő vezetőket a hatalom üldözi és kiutasítja a respublikából, de ugyanakkor befogadja a maradék Magyarországról menekülő különféle októbrista, illetve a kommün alatt kompromittálódott elemeket, az „emigránsokat”, akiket aztán a saját szolgálatába állítva magyarellenes célokra használ fel.
A csehszlovák „demokratikus” államhatalom számára tehát nem jelentett problémát a nemzetgyűlési törvényhozók mandátumainak megsemmisítése, illetve a nevezettek fizikai eltávolítása a köztársaság területéről. Ha a hatalom ezekkel az alkotmányos tényezőkkel is képes volt könnyedén elbánni, vajon mi gátolhatta volna meg abban, hogy kénye-kedve szerint járjon el bármelyik felvidéki magyar családdal szemben, és záros határidőn belül elüldözze a csehszlovák fennhatóság alá vetett Felvidékről?
A durva retorziók gátlástalan alkalmazása: a községi illetőség és az állampolgárság megvonása, valamint az ezt követő kiutasítások elrettentő alkalmazása igencsak hathatós félelemkeltő eszköznek bizonyult a hatalom kezében. A félelem pedig eleve hajlékonyabbá tette sok ember gerincét, óvatoskodóvá, sok esetben kimondottan gyávává gyúrta át sokak jellemét és viszonyulását a magyar sorsvállalás áldozatokkal járó küzdelméhez. A hősies helytállásokkal párhuzamosan jelentkezni kezdett egy bizonyos megalkuvási készség a bármely pillanatban lecsapni és büntetni kész csehszlovák államhatalommal szemben.
Megjelent a Magyar7 2025/31.számában.
