Százezer felvidéki magyar menekülésre ítélve (I.)
Trianon után a Felvidék magyarsága tízezres nagyságrendű tömegeinek távozása a maradék Magyarország területére már a cseh megszállással párhuzamosan kezdetét vette. Az állami, vármegyei, helyhatósági tisztségviselők és közalkalmazottak, valamint a különféle értelmiségi kategóriákba tartozók tetemes része be sem várta a cseh megszállást, hanem – többnyire ingóságait is hátrahagyva – elmenekült a benyomuló idegen csapatok elől. A helyben maradók számát tovább ritkították a csehszlovák katonai és polgári hatóságok által foganatosított kiutasítások.
A magyarok menekülésre kényszerítése és kiutasítása sok esetben szinte tragikomikus jelleget öltött. Kétségtelenül ilyennek számított Tisza Miksa, Szepesváralja volt rendőrkapitányának története; ő ugyanis kétszer is menekült: először a csehek elől a maradék Magyarországra, majd onnan a bolsevizmus elől vissza a megszállt Szepességbe. 1919. március 20-án érkezett meg Szepesváraljáról Miskolcra, ahol új beosztását kellett volna elfoglalnia. Másnap, március 21-én kikiáltották a proletárdiktatúrát, amitől ő – a volt rendőrtiszt – nem sok jót remélhetett. Április végén aztán sikerült elmenekülnie Miskolcról. Egyéb megoldás hiányában hazaszökött a Szepességbe. Ott a csehszlovák hatóságok letartóztatták, és több más felvidéki magyarral együtt a csehországi Terezínbe (Theresienstadt) hurcolták. Amikor végül szabadlábra helyezték, mint „idegen állampolgárt” azonnal kiutasították Csehszlovákia területéről, bár őshonos szepességi családból származott. Tisza Miksa későbbi visszaemlékezéseiben így jellemezte az 1919. évben átélt kálváriáját: „(…) a Szepességből azért menekültem, mert nem akartam a cseheket szolgálni, Miskolcról azért kellett szöknöm, mert nem akartam a kommunisták szolgálatába lépni. Hát furcsa helyzetben voltam, annyi bizonyos!”
Hasonló kálváriát kellett megjárnia a zólyomi születésű Bothár Sándornak, aki az impériumváltásig bíróként szolgált a besztercebányai törvényszéknél. A nevezett részt vett 1918. év novemberében a Petrogalli Oszkár elnöklete alatt megalakult helyi Magyar Nemzeti Tanács munkájában. A Tanács alá tartozó önkéntes nemzetőrség 1918 decemberében két ízben is meghiúsította a csehek benyomulását Besztercebányára. Miután a budapesti Károlyi-kormányzat megtiltotta a további ellenállást, a cseh csapatok 1918. december 23-án megszállták a várost. A berendezkedő csehszlovák állam karhatalma 1920. április 15-én többek között őrizetbe vette mind Bothár Sándort, mind Petrogalli Oszkárt. Először az illavai fegyházba szállították őket, ahol – Bothár Sándor visszaemlékezései szerint – negyvenkét ily módon letartóztatott gyűlt össze, „a felvidéki magyar társadalomnak színe-javából”. Az így őrizetbe vett Bothárt csak négyheti magánzárka után hallgatták ki. Ekkor tudta meg, hogy kémkedéssel gyanúsítják. Június folyamán többedmagával a kassai hadbíróság fogdájába szállították, ahonnan csak – újabb magánelzárás és többszöri kihallgatás után – 1920. szeptember 26-án szabadult, mindenféle vádemelés nélkül. Szabadlábra helyezése után rövidesen kiutasították a Csehszlovák Köztársaságból.
Kiutasítás lett osztályrésze a trencséni születésű Szatmáry István költőnek is, aki 1918. december 10-ig Nyitra vármegye főjegyzője volt, s még ebben a hónapban a megszállók érzékenységét sértő magyar hazafias versei miatt volt kénytelen elhagyni szülőföldjét.
A kiutasításokat a legtöbb esetben bármilyen emberi méltányosság mellőzésével hajtották végre. A teljes létbizonytalanságban tartott, majd egzisztenciálisan tönkretett családok tragédiája a hatalom új urait egyáltalán nem érdekelte. A közvélemény és a sajtónyilvánosság nem volt képes számon tartani a távozásra kényszerített felvidéki magyarok ezres és tízezres tömegeit, csak a legkirívóbb eseteket tudta részletekbe menően regisztrálni.
A helyi lapok igyekeztek hírt adni legalább a legismertebb, általános megbecsülésnek örvendő közéleti személyiségek kiutasításáról. Amikor például Rimaszombatban a hatóságok váratlanul elrendelték Fornét Gyula volt alispán – valamint több helyi tekintélyes polgárcsalád – eltávolítását a köztársaság területéről, a városban megjelenő magyar ellenzéki hetilap a következő szavakkal kommentálta a történteket: „Három nap alatt kitenni valakit a lakásából s rábízni családok sorsát a rideg véletlenre, nem vall felebaráti szeretetre. (…) Szerintünk, aki kormányoz, annak is embernek kell lennie!”
A sajtó aránylag sűrűn adott hírt egyéni, sőt tömeges méretű kiutasításokról. A Prágai Magyar Hírlap egyik 1923. évi júliusi száma például arról tudósította a közvéleményt, hogy Kassán újabb kiutasítási hullám vette kezdetét, a rendőrigazgatóság ugyanis az elmúlt két nap alatt mintegy hatvan rendezetlen állampolgárságúnak minősített magyarnak kézbesítette ki a kiutasító végzést. Az érintettek egy héten belül voltak kötelesek elhagyni a köztársaság területét.
A felvidéki magyarok tízezreinek feje fölül tehát még a húszas évek elején – de később sem – múlott el az impériumváltással előidézett létbizonytalanság. Az illetőség megvonásának, illetve ezáltal a rendezetlen állampolgárságúvá nyilvánításnak a veszélye, majd az ezt követő kiutasítás lehetősége állandó rettegésben tartotta a felvidéki magyar családok ezreit. Az államhatalom – ha úgy látta jónak – mindig megtalálta a módját, hogy megszabaduljon a számára kellemetlenné váló magyaroktól. Leginkább azok voltak kitéve veszélynek, akik már az impériumváltás előtti magyar érában is kiemelkedő közéleti szerepet játszottak, vagy a formálódó kisebbségi magyar életnek voltak politikai, társadalmi, illetve egyházi notabilitásai. Például 1925 februárjában a sajtó megdöbbenésnek hangot adva hozta nyilvánosságra, hogy a hatalom Pálóczi Czinke Istvánt, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökét is megfosztotta illetőségétől. A főpásztorról köztudott volt, hogy már harminckét éve teljesít egyházi szolgálatot Rimaszombatban, de mivel soha nem kérte felvételét a „község kötelékébe”, a hatalom ennyi évnyi egyhelyben lakás után is illetőség nélkülinek nyilvánította.
