Szatmárcseke, a Himnusz bölcsője – KÉPEKKEL
Szatmárcseke a Felső-Tisza vidékén, az ukrán határ mentén fekvő település, amelyet minden oldalról folyóvíz vesz körül. Északon és északnyugaton a Tisza, keleten a Túr-csatorna, délen pedig a Túr folyó. A településről, amely alapítója után a Cseke nevet viselte évszázadokon át, a legrégibb feljegyzés 1181-ből származik. 1344-ben I. Lajos király a Szentemágocs nemzetségbeli birtokokat Kölcsey Máté fiainak adományozta, tehát a Kölcsey család ősi família volt ezen a vidéken. A család rokonságban állt a Kende családdal, és Ond vezértől eredeztették magukat.
A település lakosai az évszázadok során sok-sok viszontagságot megéltek: a törökök pusztítását, a német fosztogató hadjáratokat a Rákócziak korában, ráadásul 1709-ben és 1742-ben pestis tizedelte meg a lakosságot, 1867-ben pedig tűzvész pusztította el a falut. A térség elszigeteltségét sokszor a folyók áradásai is fokozták. A lápok lecsapolása és a Tisza szabályozása végül növelte a mezőgazdasági területek számát, ugyanakkor a halászat teljesen visszaszorult. Az itt élők elsősorban állattartással foglalkoztak és a gyümölcstermesztésben jeleskedtek. Az érett termést aszalták, vagy lekvárt, illetve pálinkát főztek belőle.
Kölcsey Ferenc, a költő valószínűleg 1814 decemberében járt először Csekén, még a testvéreivel való birtokosztozkodás előtt. Eleinte abban reménykedett, hogy függetlenségét és szabadságát itt fogja megtalálni rokonai közelségében. Optimista várakozása ugyanakkor keserűségbe csapott át. Köze volt ehhez egyrészt lelki alkatának, másrészt a vagyon elosztásával együtt járó rokoni civakodásoknak, illetve a fizikai és szellemi elzártságnak. A folyton méltó szellemi társat kereső Kölcseynek ezért is jelenthetett menekülést a közéleti szerepvállalás.
1829-ben elnyerte a megyei jegyzőséget, majd 1832-ben a főjegyzőséget, végül az országgyűlési követség adott Kölcseynek alkalmat arra, hogy országos politikai ügyekben is megszólalhasson, és a haladó ifjúság példaképévé válhasson.
Szatmárcsekén közös házban élt testvérével, Ádámmal. A jogtudományokból doktoráló Ferenc politikusként küzdött a jobbágyság terheinek enyhítéséért, a magyar nyelv jogaiért, Magyarország és Erdély egyesüléséért. Csekei magányában 1823. január 22-én fejezte be a Himnuszt, amit 1844-ben Erkel Ferenc megzenésített, és még ugyanebben az évben be is mutattak a Nemzeti Színházban. Ugyancsak itt született meg a Huszt, a Vanitatum vanitas, a Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke című verse, valamint a Parainesis is.
1827-ben hirtelen elhunyt Ádám, Ferenc egyedül maradt annak özvegyével és unokaöccsével, Kálmánnal, akiket minden lehetséges módon támogatott. Amikor 1838-ban Ferenc is meghalt, egyértelmű volt, hogy öccse mellé temetik a sírboltba. A visszaemlékezések szerint erre 1838. augusztus 25-én került sor. Síremlékét csak 1856-ban avatták fel Kende Lajos és felesége jóvoltából, Gerenday Antal tervei alapján, amely egészen 1938-ig a református temetőben állt.
Kölcsey halálának 100. évfordulóján azonban sírját exhumálták, a csontokat új diófakoporsóba helyezték, és református szertartás szerint újra eltemették. Az új, klasszicista stílusú, hatszög alaprajzú oszlopos síremlék ezúttal ifj. Gerenday Antal tervei alapján készült, felül párkánnyal egybefogva, közepén hasábtalapzaton egy Kölcsey feliratos címeres urna áll. A temetőben még 12 további, a Kölcsey családhoz tartozó síremléket számolhatunk.
Az a kúria, ahol Kölcsey Ferenc élt, ma már nem áll. De elképzelésünk lehet az épületről, hála Varsányi Imre megmaradt rajzainak, amelyek a Kölcsey Ferenc-emlékszobában is láthatók. Kölcsey Ádám feleségének halála után az épületet Kende Lajos örökölte, aki 1889-ben lebontatta, helyére egy kényelmesebb otthont építtetett. Ennek a háznak a helyére 1962-ben új művelődési házat emeltek, amelyben két emlékszoba mutatja be Kölcsey életét és munkásságát.
1964 januárjában Lakatos Józsefet azzal bízták meg, hogy Szatmárcsekén és környékén próbálja meg összegyűjteni a még fellelhető Kölcsey relikviákat. 1965-ben Kölcsey Pálmától sikerült megvásárolnia három támlás széket, egy dohányzóasztalt, egy borotvát és egy porzót. Ezeket a tárgyakat Kölcsey Pálma nagyapja örökölte a költő egyéb bútoraival együtt. Ugyanebben az évben a csekei református egyház felajánlotta azt az úrvacsorai asztalát, amelyet Kölcsey Ferenc csináltatott. Ajándékozással került a múzeumba egy családi feljegyzésekkel teleírt kis énekeskönyv, amely a Kölcsey családon belül öröklődött. A református énekeskönyvet – Szenczi Molnár Albert: Szent Dávid Királynak és prófétának százötven zsoltárfordítása – Kolozsvárott nyomtatták 1756-ban.
A Nemzeti Galériával, mint tulajdonossal való megegyezés után az első terem falára került Zolnay Géza Kölcseyt életnagyságban ábrázoló festménye.
A második teremben láthatók a Kölcsey Társaság tevékenységét bemutató dokumentumok, illetve a Kölcsey-kultusz ápolásának tárgyi és írásos dokumentumai. Ezek közül figyelmet érdemel Kallós Ede Kölcsey-mellszobrának terrakotta változata, valamint Kordás József Himnusz című nagyméretű festménye. Itt olvasható Kölcsey végrendelete is, amelyben lényegében elhunyt Ádám testvére fiára hagyományoz csaknem mindent, mert a könyveit az Akadémia könyvtárára hagyta. A művelődési ház előtt található a költő egész alakos szobra, amelyet Marton László készített a Himnusz megszületésének 150. évfordulójára.
A tervek szerint a közeljövőben Szatmárcsekén 8,5 milliárd forintos fejlesztés kezdődik: az egykori Kölcsey-kúria helyén Himnusz-emlékhelyet hoznak létre. Ott kapna helyet a Kölcsey Ferenc Emlékkiállítás is a közösségi tér, a könyvtár és a látogatóközpont mellett, de a fejlesztésből jutna a híres csónakos fejfás temető felújítására is.
Szatmárcseke másik nevezetessége a református műemlékké nyilvánított népi csónakos fejfás temető, amelyet 1776-ban nyitottak meg, és a mai napig használja a falu. A sírkertet a település legmagasabb pontján helyezték el a gyakori árvizek miatt. A sírok észak–déli irányban, többé-kevésbé párhuzamos sorokban fekszenek. A fejfák az elhunytnak háttal, nyugat felé néznek. 2015-ben összesen 1180 fejfát számoltak meg a temetőben. A terület nincs felparcellázva, mindenki oda temetkezik, ahol ősei, szerettei közelében helyet talál.
A csekei fejfák tölgyből, akácból vagy cserfából készülnek, mind egy típusú: a fatörzs három, megközelítőleg egyenlő egységre osztott. A föld feletti rész mintegy 1,5-2 méter magas, az ötszögű láb pedig általában 80 cm mélyen kerül a földbe. A talaj nedvessége miatt a lábazat idővel rothadásnak indul, s ha a fejfa kidől, újra és újra a földbe mélyítik, így egyre alacsonyabb lesz. Végül az egész fejfa és a sírhalom is eltűnik, felszabadul egy új hely a család következő elhunyt tagjának…
A hiedelemmel ellentétben a fejfák csónak alakja nem a vízi járművel függ össze. Nyárády Mihály 1963-ban publikált tanulmányából az derült ki, hogy a keskenyedő íves fejrész az írásmező védelmét szolgálja, ahogyan a csúcsos kialakítás meg az egész fejfáét. Minden fejfán látható az A-B-F-R-A felirat, jelentése: a boldog feltámadás reménye alatt, és a B-P, azaz béke poraira rövidítéssel zárul. Időnként vers formájában szóltak az elhunytról:
„Itt Kovács István alussza csendes álmát, / ki a Túr vizében lelte a halálát. / 19 évig élte ifjú korát, / ekkor végezte be e földi pályáját. / Mert hatalmas Urunk ezt őreá mérte. / Isten veletek, kik szerettetek! M-H 1930.aug.24.”
A szatmárcsekeiek a fejfának szánt tölgyfát még életük során kiválasztották, és a portájukon szárították, hogy haláluk után a hozzátartozóknak ezzel se legyen gondjuk. A faragást helybeli ácsok vagy kerékgyártók végezték, fizetséget a mesterek nem kértek, a hozzátartozók egyébbel honorálták a fáradozást.
A különleges fejfák és természetesen Kölcsey sírja miatt a temető a turisták zarándokhelyévé vált. Aki kilátogat a sírkertbe, láthatja Csete György emlékművét is, amelyet 1994-ben állított a Himnusznak.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/5. számában.
