Száguldó gyerekek
Nem valamiféle nosztalgikus érzés késztet arra, hogy ezt a kis írást papírra vessem, pontosabban bepötyögjem a számítógépembe, hanem inkább egy újabb rácsodálkozás a világ gyors változására, nevezetesen egy új jelenségre, vagy lehetőségre, ami a mi gyerekkorunkban még nem jellemezte a szabadidőnket, nyarainkat; nagyanyáink gyerekkorát pedig végképp nem. Apai nagyanyám gyakran mesélte, mennyit métáztak gyerekkorukban (közben még a ludak meg a kecske is jóllakott a réten).
A méta valójában egy magyar labdajáték, amelyet sokáig a cserkészek tartottak „életben”, s ami újra kezd meghonosodni néhány lelkes kezdeményező jóvoltából, sőt már métabajnokságot is rendeznek Magyarországon. Csapatjátékról van szó, két, tíz-tizenöt főből álló, ütőkkel felszerelkezett gyermek- vagy diákcsapat játszik egymás ellen. Virág Attila írja, hogy
Megtudom azt is, hogy más országokban is kialakult hasonló játék,
Tehát többek között a méta volt nagyanyáink elfoglaltsága, amennyiben az időjárás megengedte...
Anyámék egyik közösségi játéka annak idején a kidobó(s), vagy kiütős labdajáték volt, amelyet a pozsonyi szlovák gyerekek is játszottak (vybíjaná). Elsősorban a lányok körében volt népszerű. Két csapat játszott egy labdával, amit passzolni lehetett egymásnak, miközben a kellő helyzetben és pillanatban a labdával el kellett találni („kilőni”) a másik csapat emberét, akit ha eltaláltak, ki kellett szállnia a játékból. Addig játszott a két csapat, amíg az egyiknek teljesen el nem fogyott a játékosa. Persze ennek a játéknak is voltak változatai. Testnevelés órákon és sport szakkörök alkalmával még ma is játsszák, de kevésszer „fut bele” az ember olyan módon, hogy mondjuk a szabadidős napközis tevékenység keretében spontán módon játszanák, s a mai kinti játszóterek már nem is alkalmasak az ilyesmire.
És mi, (egykori) pozsonyi gyerekek, az iskola és a városban való kényszerű közlekedés után, mivel múlattuk az időt? Az iskolában volt persze pingpong, de azt általában csak az iskolai bajnokság idejére vették elő. Később azért már volt lehetőség délután is játszani, bár akkor már nem voltam diák. még ha asztal nem is. A mi időnkben az óraközi szünetekben egy iskolai padról leszedtünk minden holmit, pár könyvet beillesztettünk a közepére háló gyanánt, és az ütők is „könyvből” voltak. Csak labdát kellett hozni. Mit mondjak, nem igazán díjazták a tanárok... Az udvaron meg fociztunk, labdáztunk, persze már csak a napköziben. Otthon, a ház körül volt rollerezés és bicajozás, úgy, mint most is, és volt valami, ami mára teljesen eltűnt a kisebb-nagyobb gyerekek közös játék „repertoárjából”. Én még néha játszottam, de már nem olyan intenzíven, mint apámék (akiknek a kecske legeltetése is beletartozott a nyári teendők körébe, de hát ez játéknak nem igen volt nevezhető). Szóval ő még golyózott a falubeli fiúkkal.
Mert a golyózás elsősorban a fiúk „kiváltsága” volt. Az én gyerekkoromban már nem volt nagy tétje, nagy izgalma a golyózásnak, mert volt golyóból elég, s ha nem lett volna, egy kis apróért bármely játékboltból fel lehetett tölteni a zacskót. Ma már a régi népszerű játék teljesen kikopott a mindennapokból, a kisebb-nagyobb gyerekek figyelme a technika gyors fejlődése révén egészen más irányba terelődött (s itt a szabadban történő játékra, mozgásra gondolok elsősorban).
Nekem gyerekkoromban először klasszikus, lábbal hajtható zöld Moszkvicsom volt, amelynek fém váza menet közben kegyetlenül zörgött. Ebben az autóban sok évet eltöltöttem a házak közötti járdán araszolva, s időnként beparkolva az igazi autók közé, majd karosszériáját tönkretéve kisebb-nagyobb véletlen vagy szándékos koccanásokkal. Egy laposelem a fényszóróinak is tudott áramot biztosítani. A második, nagyobb autóm egy piros versenyautó volt, amelyet szintén pedálozva lehetett hajtani. Sokat kibírt mind a kettő, rengeteget „utaztam” velük. Nem csak nekem volt ilyenem, más gyerekeknek is, és sokszor „ütköztettük” őket. Két háromkerekűm és biciklim is volt, először egy kisebb, aztán egy középméretű Favorit, amit valaki hamar „meglovasított” a hatemeletes lakóházbeli pincénkből. Rollerem is volt, a legutolsó nőtt a szívemhez a leginkább, mert annak a hátsó kereke felett egy ülés is el volt helyezve és felfújható gumikerekei voltak. Pozsonyban persze nem lehetett akárhol száguldozni, mint most itt, falun a gyerekeknek, mert sok volt a közlekedő autó és nagyon kellett vigyázni, így mi, gyerekek inkább a szélesebb járdákon rollereztünk. De azért nem úgy, mint a mai lurkók… Rengetegnek van elektromos rollere, hisz a gyártók már a legkisebbekre is gondoltak, akik rollerező szüleik mellett haladva élvezik a nyarat, a melegben a szél csiklandozását, ahogy elsuhan a fülük mellett.
A kisebb gyereket kisebb elektromos roller viszi, a nagyobbat már komolyabb járgány. Ezek a gyerekek, kiskamaszok már viszonylag nagy sebességgel haladnak, s egyiknek-másiknak még arcvédős bukósisak is van a fején, nagyon helyesen. S itt vannak még négykerekű elektromos járgányok is, amelyeket már „búgatni” is lehet, s amelyeknek a vezetése nem kis ügyességet és kreativitást kíván, de láss csodát, még egy kiskamasz is megbirkózik vele; (amikor magam is láttam, csak pislogtam…). Most persze nem akarok kitérni ezeknek a járgányoknak a veszélyeire, hiszen az egy újabb írást érdemelne, mindenesetre történt már ezzel kapcsolatos baleset, nem is kevés.
Nyilvánvaló, hogy ésszerű szabályozásra lenne szükség ennek kapcsán. Közönséges” kerékpárja meg aztán van mindenkinek… A szülő meg csak vakargatja a fejét, mikor, hány éves kortól engedheti ki egyedül a nebulót egy kis „bicajozásra”, mert gyalogosan már úgysem tudná „felügyelni”. Ezért aztán nyeregbe pattan maga is, ha éppenséggel van szabad ideje. Ha nincs, marad az aggódás, meg a remény, hogy minden rendben lesz, hisz ügyes már az a gyerek...
