Svéd Sándor Kossuth-díjas operaénekes 120 éve született

Gyermekkorát Szatmárnémetiben (ma Satu Mare, Románia) töltötte, ahol apja postai műszerész volt. A budapesti Zeneakadémián hegedűt tanult Hubay Jenőnél, majd az ének szakra iratkozott be, itt rögtön feltűnt bársonyos baritonja. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója már akadémista korában felfedezte tehetségét, s még főiskolásként, a Bajazzók Silviójaként bemutatkozhatott az intézményben, amelynek tagjaként 1928-ban, Verdi A trubadúr című operájában Luna grófként debütált.

Néhány év alatt elénekelte a jelentősebb olasz és francia operák bariton főszerepeit, külföldön 1931-ben Bécsben a Rigoletto címszerepében lépett fel először, majd Londonban, Milánóban és Rómában is megismerték. Franz Schalk, a bécsi opera igazgatója ajánlotta be a nagy dirigens Arturo Toscaninihez, akinek közbenjárására Rómában a legnevesebb énektanároknál sajátította el a bel canto énekstílust, míg a Wagner-szerepeket Münchenben, a német bariton Fritz Feinhalsnál tanulta.

Svéd Sándor 1936-tól volt a bécsi Staatsoper tagja, 1938-ban a Tannhäuser Wolfram szerepében debütált a salzburgi fesztiválon, s még ugyanabban az évben a milánói Scalában Rossini Tell Vilmosának címszerepében is fergeteges sikert aratott. Rendszeresen fellépett a müncheni és berlini operában, a londoni Covent Gardenben és a párizsi Garnier-operában, Toscanini, Wilhelm Furtwängler, Herbert von Karajan, Bruno Walter, Victor de Sabata, Tullio Serafin és Ormándy Jenő vezényelte előadásokon énekelt. A magyar közönségre is gondolt, évente 25 estet vállalt idehaza.

1940-től feleségével, Radó Magda csellistával New Yorkban telepedett le, ahol a legnevesebb amerikai énektanártól, a szoprán Estelle Lieblingtől vett órákat. A Metropolitan Operában Verdi Az álarcosbál című operájában, René szerepével debütált - ez az időszak jelentette pályája csúcspontját, a világ egyik legnevesebb operaházában hároméves szerződését tíz évre hosszabbították meg, a legenda szerint a Fehér Házban egy zártkörű eseményen Harry Truman amerikai elnök kísérte zongorán.

Rendszeresen énekelt itthon is, ám 1950-es budapesti vendégszereplése alatt a Rákosi-rendszer bevonta útlevelét, így nem utazhatott vissza Amerikába, feleségéhez. Csapdába esve - a közönség örömére - ismét Budapesten lépett fel, a Tóth Aladár vezette Operaházban az egész repertoárt végigénekelte. Mindent megpróbált, hogy visszatérhessen New Yorkba, állandó kapcsolatban állt a brit és az amerikai követséggel, és az állampárt vezetőivel is, de nem járt sikerrel. A kommunista rendszer "nemzeti kincsnek" minősítette, a kultúrpolitika mindenható irányítója, Révai József egyenesen M. S. mester képeihez hasonlította, 1951-ben kiváló művész lett, 1952-ben Kossuth-díjat kapott. Svéd megpróbálkozott az együttműködéssel, gesztusokat tett a rendszernek, még tájelőadásokra is járt vidéki kultúrházakba, később az ellenállással is kísérletezett, olykor sztrájkolt, "elment a hangja", nem tanulta meg a szerepeit, botrányt is rendezett. Útlevelét mégsem kapta vissza, még Prágába sem engedték ki attól tartva, hogy onnan megpróbál disszidálni. Az átlagemberekhez képest nagyon jó körülmények között élt, de szigorúan ellenőrizték, telefonját lehallgatták, leveleit felbontották.

A határt előtte is az 1956-os forradalom nyitotta meg, Bécsbe szerződött, ismét járta a világot, Stuttgartban tanított. Sűrűn fellépett itthon is, utolsó alkalommal a Magyar Televízió 1972-es gálaműsorában láthatta-hallhatta a magyar közönség.

Zengő baritonjával a világ számos operaházának ünnepelt énekese volt, különösen Verdi-szerepekben aratott nagy sikereket, különleges technikája révén hangja sokáig megőrizte szépségét. Fontosabb szerepei: Luna a Trubadúrban, Jago az Otellóban, Amonasro az Aidában, Renato az Álarcosbálban, Posa márki a Don Carlosban, Georges Germont a Traviatában, Scarpia a Toscában, Telramund a Lohengrinben, Tonio a Bajazzókban, Escamillo a Carmenban, a Tell Vilmos, Rigoletto, Don Giovanni címszerepei. Kiváló dalénekes is volt, főleg Schubert, Schumann, Liszt és Richard Strauss dalaival aratott sikereket, emellett magyar nótát és operettet is énekelt. Fölényes intelligenciájú, biztos zenei érzékű bariton volt, temperamentuma kiváló színjátszó tehetséggel és erőteljes hanggal párosult. Hangterjedelme a basszustól a magas C-ig terjedt, hangszíne bársonyos, bel canto-jellegű volt, de drámai és hősi szerepekben is kiválóan érvényesült.

Kifejező színpadi játékát a pontos drámai felépítésre és hangja korlátlan lehetőségeire alapozta, többnyire eredeti nyelven énekelt, pontosan deklamálva a szöveget. Az olasz bel canto-darabokat és az egészen más énektechnikát igényló Wagner-szerepeket egyformán magas színvonalon énekelte: Verdi művészetét meleg, bensőséges muzikalitással interpretálta, míg ez utóbbiakban rengeteg érzelmet tudott kifejezni nagystílű, drámai deklamációjával.

A filmvásznon is feltűnt, 1937-ben a Gertler Viktor rendezte Mária nővér című filmben Fényes Szabolcs Küldök néked egy nápolyi dalt című szerzeményét, 1955-ben a Keleti Márton rendezte Díszelőadás című filmben Rossini A sevillai borbély című operájából Figaro belépőjét énekelte.

Svéd Sándor 1979. június 9-én Bécsben halt meg, kívánságára Budapesten, a Farkasréti temetőben temették el.