Squid Game: „Nem lovak vagyunk, hanem emberek” – avagy meghalni az emberségért?

A harmadik évad nem csupán folytatta az előző szimbolikus és nyomasztó társadalomkritikáját, hanem új mélységeket is nyitott, különösen a főhős, Gi-hun bukásában és áldozatszerepében.

A második évad a lázadás leverésével ért véget. Gi-hun, aki visszatért a játékba, hogy megállítsa azt, végül megtörve, reményvesztetten kerül újra a pályára. Az általa vezetett lázadás kudarcba fullad, és ezzel együtt saját küldetéstudata is összeomlik:

már nem hisz abban, hogy egyénként képes lehet változást hozni, minden amiben hitt összeomlik, és kezdi belátni, hogy a rendszert nem tudja megváltoztatni.

A játékok pedig folytatódnak és egyre brutálisabbá válnak, a karakterek pedig nemcsak fizikailag, de lelkileg is szétesnek, nyomasztóvá válik az, amikor a játékok során egymást kell megölniük. Itt már nem egyszerű túlélésről van szó, az emberi méltóság, az önazonosság és a morális határok teljesen elmosódnak.

A drámát és a kegyetlenséget még sajnos itt is lehet tovább fokozódni, hiszen emberek saját szeretteik ellen fordulnak. Egy anya megöli a saját fiát, hogy megvédje azt a lányt, aki épp akkor szül. Gi-hun is megöli azt, akit a korábbi lázadás elbukásáért okol, nem is inkább a bosszú, hanem a kétségbeesés és a tehetetlenség motiválja őt. Nem könnyű elképzelni ezt a helyzetet, vajon mire vagyunk képesek, ha minden más megszűnik körülöttünk?

A történet egyik legmeghatóbb fordulata, amikor Gi-hun új célt talál: meg akarja menteni a játékban született gyermeket. Ez az ártatlanság utolsó szimbóluma. Az utolsó játékban Gi-hun az életét adja a gyermekért:

önként veti magát a mélybe, hogy a babát megmentse.

Halála előtti utolsó mondata is jellegzetes, mely válasz az első évad végén tett Frontember kijelentésére:

Ez a mondat alapjáraton határozza meg a főhős, Gi-hun és a Frontember közötti viszonyát, konfliktusát. Egyfajta morális kiáltványnak is értelmezhetjük a névtelen hatalom, a manipuláció és az embertelenség ellen. Az egyik oldalon a zsarnokság és mohóság, a másikon pedig a naivitás és szolidaritás, ezek pedig mind emberi tulajdonságok.

Az évad során különös hangsúlyt kap Gi-hun és a Frontember párbeszéde. A Frontember provokáló kérdése, amikor behívatja Gi-hunt.

– nem csak Gi-hunnak, hanem nekünk is szólhat.  A válasz nem könnyű és mindenki döntse el magában, hogyan válaszolná azt meg. Gi-hun tettei alapján úgy tűnik, még hisz. A Frontember viszont már régen elvesztette ezt a hitet, melynek történetét bár nem ismerhetjük, csak sejthetjük. Kettejük párbeszéde a cinizmus és az idealizmus, a túlélés és az áldozatvállalás, az emberi természet két végpontja között zajlik.

A történet háttérszálai is új rétegeket adnak hozzá a társadalomkritikához. A rendőrség végül megtalálja a szigetet, de ez sem változtatja meg a rendszer lényegét. Egy Észak-Koreából szökött katona, aki az egyik maszkos katona, önfeláldozó módon ment meg egy játékost, annak leukémiás kislánya miatt. Ezek az apró, emberi gesztusok mutatják meg, hogy még a legelnyomóbb rendszerben is létezik szolidaritás bár ritkán, és gyakran tragikus áron.

A Squid Game második évada nem kínál klasszikus feloldozást. A rendszer működik tovább, új arcokkal, új játékosokkal, új illúziókkal. Az utolsó jelenetben megtudjuk, hogy a játék folytatódik Los Angelesben.

A Squid Game filozófiai mélysége a végletekig fokozódik a második évad végére.  

A játék metaforája a versenyelvű társadalomnak, ahol az érték a túlélés, nem pedig az ember.

Demokrácia is csak látszólagos, ahol szavazni lehet, de a választás kényszer alatt történik, valódi szabadság nincs. A zsarnokság pedig meg az, amikor a VIP-k néma és embertelen világa megmutatja, milyen, amikor a hatalom nem vállal felelősséget. Gi-hun története pedig megmutatja, hogy ebben az értelemben az ember akkor marad ember, ha képes lemondani önmagáról másokért. Nem győzött, de nem is vesztett el mindent. Méltóságát megőrizve halt meg, és ezzel utoljára emlékeztette a világot arra, hogy nem lovak vagyunk, hanem emberek.