Sóvári-hegység, Sáros keleti őre
Mára már nemcsak földrajzos körökben, hanem a köztudatban is meghonosodott az a tény, hogy a Nagy-Miliccel nem zárul le a „Zempléni-hegység”, hanem Tokajtól felhúzódik egészen Eperjesig. Ennek a vulkanikus hegyláncnak a legészakibb tagja, a Sóvári-hegység valószínűleg nem sok bakancslistán szerepel, pedig ez a hegység rejti a Felvidék legnagyobb opálkincsét és egyetlen – igaz mesterséges – gejzírét.
Az észak–dél irányú vonulat vulkáni kúpok láncolata, melyeket hágók, nyergek választanak el egymástól. A „felvidéki sóvidék” fővárosa, Eperjes ma már csak annyira Tarca-parti Athén, amennyire görög névadója az európai kultúra meghatározó városa napjainkban. A város pontosan olyan, mint a legtöbb felvidéki társa: a szocialista városrendezés panelerdővel bástyázta körbe a gótika, a reneszánsz és a barokk emlékekben gazdag városközpontot. Nekünk ennyi pont elég volt, hogy meg tudjuk idézni Rákóczi, Kossuth és Hamvas Béla szellemét.
De ha mégsem lenne elég, akkor ott van az 1312-ből ismert véráztatta rozgonyi csatamező. A halál aratott a mezőn, ahol ma érett kalászt lenget a kassai szél. Magyarok vére folyt itt, mert „hányszor támadt tennfiad szép hazám kebledre,” úgy-e?
Miképpen 1312-ben is, amikor épp Kassa népe gondolta úgy, hogy megelégelvén a Felső-Magyarország keleti vidékét uraló Aba Amadé kiskirály ténykedését, megöli a nádort. Ám Amadé utódai szembefordultak még a királlyal is, a nyugati részek urát, Csák Mátét hívva segítségül. Az oligarchák közös serege Kassára támadt, de itt, a Rozgony melletti téren Károly Róbert király seregével találták szemben magukat. Így esett 1312 júniusának 15. napján a rozgonyi csata, ami megszilárdította a király hatalmát.
Hány testvérharcot, hány véres ütközetet láttak még északabbra, Sáros borongós tájainak vulkanikus formákat őrző hegyei. Jellegzetes kúp a Makovica is, ami alatt Vörösvágás településénél az utóvulkáni tevékenység különös ásványkinccsel ajándékozta meg a vidéket. Ki gondolná, hogy idefent, Sáros elfeledett vidékén, a József-táró szerény bányabejárata a világ egyik legnagyobb és legrégebben művelt opállelőhelyét rejti. A megszilárdult kovasavgélt, a magyar drágakőnek is nevezett opált ősidők óta gyűjtötték, elsősorban ékszerkészítésre.
A vörösvágási – a mexikói és az ausztrál lelőhelyek 19. századi felfedezéséig – az egyetlen opálbányavidéknek számított a világon. Aztán Trianon után felhagytak a kitermeléssel, a József-táró járatait a bányászok helyett a turisták vették birtokukba.
A Sóvári-hegység gyomra után megnéztük, milyen csodákat rejt a felszíne. A Grimov Laz nyereg érintésével, az ősbükkösök rengetegében vezető sárga jelzésű ösvényen feltúráztunk a vonulat legmagasabb tömbjére, a Simonkára. A szép kilátást nyújtó 1092 méter magas csúcstól továbbindultunk észak felé. A hegység egyik északnyugati sziklameredélyén, a Tarkő nevű hegyen roskadoznak az egykor büszke Sóvár erősségének szerény maradványai. Innen szemmel tartható volt a Tarca völgye, szívében Eperjessel, és ott sorakoznak a háttérben a Tarca menti váraknak helyet adó vulkáni kúpok is.
Az alattunk elterülő sóvidéket 1285-ben IV. László királyunk hívének, Miczbán Simon fiának, Györgynek adományozta. A családi birtok központja több ostromot is megélt, sokan szemet vetettek rá, főleg a környező sólelőhelyek miatt, de valamilyen úton-módon mindig visszaszerezte a Soós család. Végül 1671-ben, a Habsburgokhoz hűtlen család birtokait elkobozta a király, majd a Rákóczi-szabadságharc után a császáriak felrobbantották az erősséget. Az erdő lett az új birtokosa, de úgy tűnik, lassan megkezdődött rendbetétele.
Odalent, a Tarca völgyében már szinte egybeépült Eperjessel az Árpád-kori Sóvár települése. A Soós család birtokán hosszú évszázadok óta termelték ki a sót. 1752-ben a talajvíz elárasztotta a bányákat, így a mélyművelést egy új eljárás váltotta fel: főzéssel nyerték ki a sót a mélyből felszivattyúzott vízből. A középkori település legősibb fennmaradt magyar emléke a várdombon álló Szent István királyról elnevezett templom legalább 700 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét. Kertjében apró temető, a temetőben magyar sírok, egy letűnt kor hallgatag őrzői, a régi magyar világ mementói.
A hely magyar szellemét idézi a „felvidéki sóvidék” fővárosa, Sáros központja, Eperjes is. Régi krónikáink szerint magyarok ütöttek elsőnek tanyát Eperjes napos domboldalán, és magyar király, Vak Béla nevezte el a várost, a környéken jellemző eperről. Eperjes évszázadokon keresztül a magyar protestantizmus és művelődés egyik központjának számított. Az 1667-ben megnyíló evangélikus kollégiuma sokáig a Magyar Királyság egyik legjelentősebb szellemi központja volt, innen a Tarca-parti Athén elnevezés is.
A kollégium melletti evangélikus templom szomorú emléket őriz. 1930-ban ide helyezték az eperjesi hóhér, Antonio Caraffa áldozatainak csontjait. 1687-ben a Thököly híveinek megbüntetésével megbízott császári tábornok vésztörvényszéke kegyetlen mészárlást végzett a protestáns eperjesi nemesek és polgárok között. Caraffa vérpadja helyén később egy Mária-oszlopot emeltek. A Fő utca képét a Szent Miklós-nagytemplom uralja, míg az itt sorakozó polgárházak közül kiemelendő a reneszánsz Rákóczi-ház, amelyben 1633-ban I. Rákóczi György a császár követeivel megkötötte az eperjesi egyezményt. Itt áll a görögkatolikus egyház felvidéki központja, a Keresztelő Szent János-székesegyház is. A magyar időkről mesél az 1783-ban épült vármegyeháza épülete is, ahonnan Sáros megyét egykor igazgatták.
„Tudj' Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske. Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet.” Ezt már Petőfi 1845-ös Úti jegyzeteiben olvashatjuk Eperjesről. A költő 1845. április 1-jén – felmondva segédszerkesztői állását a Pesti Divatlapnál – útra kelt, hogy meglátogassa a Felvidéket. Első útja Eperjesre, Kerényi Frigyes barátjához vezetett, ahol egy hónapig időzött. Itt érte az első nyilvános megtiszteltetés, amikor az evangélikus főiskola ifjúsága fáklyás zenével üdvözölte. Minden reggel felmászott a város keleti oldalán fekvő Tábor-hegyre, kijárt az eperjesiek kedvenc fürdőhelyeire, de meglátogatta a Rákócziak egykori fészkét, a közeli Sáros várát is. Egy eperjesi földbirtokos fiainak nevelője volt másik költőbarátja, Tompa Mihály. Egy alkalommal egy népes társasággal a város feletti Vilec-hegyet vették célba. Amikor megpihentek egy kis házikó mellett, eperjesi barátaik rávették Kerényit, Tompát és Petőfit, hogy a kunyhót költői verseny keretében énekeljék meg. Az erdei lak már nincs meg, de a költői versenyre a versen túl egy obeliszk is emlékeztet.
Petőfi egyébként is előszeretettel barangolt Sáros vidékein: „Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem. Valami nyolcán kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni.
A hegy alatt elhagytam a társaságot, s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom... s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet.”
Hej, ha mesélni tudna Sáros vára… Elmondaná, hogy szegény Vak Béla királyunk mennyire szerette Sárost. Olyannyira, hogy amikor leánya, Zsófia meghalt, ide a vár kápolnájába temette el. A muhi csatavesztés után IV. Béla királyunk is ebben a várban lelt néhány napra menedéket. A királyi vár később a Perényieké lett, közben a husziták vetették meg benne a lábukat, de Mátyás király kiverte innen őket. Szerepet kapott a 17. századi kuruc küzdelmekben is. Végzetét Thököly kapitányának, Székely Mártonnak „köszönhette”, aki felgyújtotta, nehogy a császáriak kezébe kerüljön. 1701-ben a császáriak a Várhegy alatti kastélyából hurcolták fogságba Sáros vármegye főispánját, bizonyos Rákóczi Ferencet, hogy aztán Eperjesre, majd Bécsújhelyre vigyék.
A szomszédban emelkednek az Őr-hegy és azon túl Kapi várának felhő nyaldosta kúpjai is. A kővár nem kevésbé daliás időket élt meg, mint szomszédvára. Mert hány testvérharcot, hány véres ütközetet láttak Sáros borongós hegyei. A királlyal szembeforduló Amadék vára volt ez, s miután a rozgonyi csatatéren Károly Róbert legyőzte az oligarchákat, várukat is elfoglalta és le is rombolta. Aztán jött Zsigmond király és hűséges főnemesének, a Kapi család ősének, Kaproncai Andrásnak adta, aki neki is látott újjáépíteni. A vidéket elkerülte a török, de ez a vár sem maradhatott ki a kuruc szabadságharcból. És mi más lett volna ezért „jutalma”, mint hogy a császári katonák felgyújtották. Így ért véget Kapi várának története, és így ért véget a Hazajárónak a Sóvári-hegységben tett kirándulása is, de talán nem véglegesen. Mert ahogy a Nagy-Miliccel nem zárul le a Zempléni-hegység, úgy a magyar szellem is felhúzódik idáig, a bús Sáros vármegyéig.
