Sorsferdítő idők, avagy a Csáji család igaz története
Valamikor 1947-ben, egy marhavagonnyi ingósággal kelt útra Kassáról Csáji Pál református lelkész és családja. Hatan indultak a nagy ismeretlenbe, hátrahagyva egész addigi életüket. A vonat Budapesten a Rákosrendező Pályaudvaron állt meg velük.
S csak hetek múlva költöztek egy angyalföldi bérkaszárnya egyik szobájába. A lakosságcsere-egyezmény elszenvedői voltak ők is, mint annyian mások. Történetük mégis több szempontból rendkívüli, vagy legalábbis nem mindennapi. A családi legendáriumba most mi is betekintést nyerhetünk, a hajdani református lelkész unokája, Csáji László Koppány író, költő, kulturális antropológus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója révén.
Apai dédnagyapám egyik ügyvédbojtárja egy szlovák jogász volt, aki később, a beneši időszakban bekerült a kormányba. Azt ugyan nem tudta elintézni, hogy nagyapámékat ne telepítsék ki, de azt igen, hogy bútorokat is vihessenek magukkal. Ebbe a vagonba azonban nemcsak az ő holmijuk került, hanem néhány nemesi, polgári család megkérte őket, hogy vigyék ki egy-egy bútorukat vagy könyvtáruk fontosabb darabjait Magyarországra, mert a súlykorlát számukra ezt nem tette lehetővé. Sok más kitelepített felvidéki családnak tudtak legalább ily módon segíteni. Mindenről pontos nyilvántartást vezettek, s mikor megérkeztek Budapestre, mindenki eljött a holmijáért – kezdi a történetmesélést a családi emlékezetet kutató unoka.
S hogy mit hagytak itthon? Nem keveset. A tisztességes polgári jólétet. Kassán egy villát, Szepsiben pedig egy kúriát, amit csak jóval később, a hetvenes években vettek el a családtól, mivel a dédnagymama még benne lakott.
Utána lerombolták és parkoló épült a helyén. A szerteágazó család vagyonát képezte még 300 hektár szántóföld, s ezen kívül három hegyen vadászterülettel is rendelkeztek. Csáji Pál Heidelbergben tanult, messze földön híres teológus lett, a sárospataki református kollégium levéltárában számos írása, kézirata megtalálható és a mai napig hivatkoznak rá. A kassai református püspöki tisztség várományosa volt, amikor kitelepítették.
Mesélte, hogy amikor Magyarországra érve először Miskolcon megállt velük a vonat, nagyon ellentmondásos fogadtatásban volt részük. A városiak vittek nekik élelmet, italt, minden földi jót, viszont az állambiztonság emberei ott álltak a vagonok mellett és nagyon bizalmatlanok voltak velük szemben. Miután a budapesti Rákosrendezőre befutott a vonat, olyan lakásokat akartak nekik kiutalni, ahonnan előzőleg svábokat telepítettek ki. Nagyapám azonban nem volt hajlandó ilyenbe költözni, mert meg volt győződve arról, hogy őket ugyanúgy jogfosztás és igazságtalan kiköltöztetés érte, mint a magyarokat. Éppen ezért utána még hetekig-hónapokig a vagonban laktak. Egészen addig, amíg nem találtak nekik egy bérkaszárnyában lakást, helyesebben annak egy szobáját. Körülöttük minden szobában valaki más lakott. Közös volt a konyha és a fürdőszoba.
Nyomorúságos évek következtek. A család sokat nélkülözött, a napi betevő falat biztosítása is nehéz volt. Éppen ezért, amikor egyszer mód nyílt arra, hogy ellátogathattak a Felvidékre, a legkisebb gyermeket, az akkor hatéves Ildikót az egyik közeli rokonnál, dr. Csáji Bertalan gyermekorvosnál hagyták, aki örökbe is fogadta.
Ezzel próbálták megmenteni az életét, egészségét. A legidősebb gyermek, Csaba már 17 évesen leérettségizett és a műszaki egyetemre iratkozott be. Ő lett Magyarország legfiatalabb mérnök diplomása. Családfenntartóvá is avanzsált, mert az édesapja nem írta alá a békepapi nyilatkozatot, vagyis nem kívánt a kommunista rendszer szolgája lenni. Ezért fizikai munkásnak állt, majd a Ráday-levéltár levéltárosa lett, jelképes fizetésért. Ezért volt nagy segítség, hogy a legidősebb gyermek már pénzt tudott keresni, aki később Miskolcra költözött. Emese nevű lánygyermekük titkárnő lett.
Az első asztali áldásnál a dribergeni van den Horst papa, az édesapámat befogadó család feje, először a Bibliából idézett, aztán felolvasta a holland–magyar példamondattár egyik első mondatát magyarul, miszerint: „A kommunisták nem egy emberevő törzs.” Majd felemelte a tekintetét és a mutatótujját s hozzátette hollandul: „annál sokkal rosszabb”. Legalábbis így mesélte az édesapám… Emlékeit a Sorsferdítő idők című kötetében írta meg. Később ő lett a magyar tiltott avantgárd egyik vezérlakja és főszervezője. De még előtte, 1956-ban forradalmárként lépett fel, ezért el kellett menekülnie vidékre, hogy ne kapják el és ne végezzék ki. Bátyja, Csaba felvette útmunkásnak és így tudott leérettségizni Miskolcon. Budapesti egyetemre ilyen múlttal nem mehetett, származása miatt is rendszeridegen volt, ezért az egri tanárképző főiskolát sikerült elvégeznie – szövi tovább az emlékezés fonalát Csáji László Koppány hozzátéve, hogy családjukat később szeretet és tisztelet övezte Angyalföldön. Mesél arról is, hogy bejáratos volt hozzájuk Latinovits Zoltán, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Nagy László, a művészvilág színe-java.
A későbbi évek során sikerült kibérelni a tanácstól az angyalföldi lakásban lévő többi szobát is. Itt halt meg 1964-ben a nagypapa, Csáji Pál, tavaly pedig az édesapja, Csáji Attila. Sőt, mesélőnk, Csáji László Koppány is itt született meg, kissé váratlanul és gyorsan, egyenesen az édesapja kezébe…
Édesanyja pedig mind a mai napig ebben a lakásban él. A nagymama viszont, miután megözvegyült, hazatelepült, valamikor a hetvenes években. Azzal az indokkal, hogy az édesanyját gondozza, majd később a lányához, Ildikóhoz költözött, akit hatévesen adtak örökbe a közeli rokonnak. Végre visszatalált egymáshoz anya és lánya…
Csáji László Koppány szerint felvidéki gyökereikhez mindig is ragaszkodtak, amint lehetett, azonnal visszajártak, és azóta is évente több alkalommal visszatérnek. A közeljövőben éppen Ildikó nyolcvanadik születésnapját ünneplik.
Ő vezeti a Kassai Polgári Klubot, ő az egyetlen, aki még él a négy Csáji testvér közül. A családban mind a mai napig gyakran szóba kerül a kitelepítés. A múltat őrzik, a generációk továbbadják egymásnak a régi történeteket. Ezer szál köti őket a „keleti csücsökhöz”. Mesélőnk felesége is gömöri származású, hasonló sorsú családból való. Azt is mondhatná, minden út ide, haza vezet…
Megjelent a Magyar7 2026/9. számában.
