Sorsdöntő napok a Donnál
Hetvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én a szovjet 40. hadsereg Uriv térségében végrehajtott erőszakos felderítése vezette be a magyar királyi 2. honvéd hadsereg elleni offenzívát. Aztán Scsucsjénál kettévágták a magyar expedíciós hadsereget, s január 17-én a déli arcvonalon álló miskolci VII. hadtest levált a Donról, miközben a szovjetek bekerítették, köztük a kassai 23. fogatolt könnyű tábori tüzérezred állományát is.
E csapattest tartalékos tisztjeként vett részt a visszavonulásban dr. Harsányi István, aki Galambok a tüzelőállásban című kötetében erről is írt, s a tíz évvel ezelőtt megjelent kötetet e sorok írója rendezte sajtó alá.
Ezrede személyi állományába 80 tiszt és 950 honvéd tartozott. Szervezetileg egy könnyű tüzérezred két tüzérosztályból állott, s a hat ütegének fegyverzetét 24 db löveg (4 db 8 cm-es 5/8. M. könnyű tábori ágyú, 4 db 10,5 cm-es 37 M. „Göring” könnyű tarack, 8 db 10 cm-es 14 M. könnyű tarack és 8 db 15 cm-es 14/39 M. közepes tarack) alkotta. Az 1942. évi nyári hadműveletekben dr. Harsányi István fogatos tisztként tevékenykedett, majd októberben az ezredparancsnoksághoz nyert beosztást.
Zaklatott hangvételű sorai jól tükrözik a visszavonulás borzalmait: „1943. január 17. vasárnap. Éjjel 2 óra: »Kitartani az utolsó csepp vérig!« Nem tudok aludni, de azért hiszek. Isten akar még velem valamit! Csodát fog tenni. Állítólag be vagyunk kerítve. Csókolom a fényképeket és veszem az éjjeli jelentést. Hajnalban elkészülni állásváltoztatáshoz. Csomagolás. Tolongás a szobánkban. Szétrakás, szalma. Csomagok felrakása. (…)
Este 10 felé érünk Kondenzovóba. Raktárfosztogatás. Innen engem is autóval akarnak vinni, de nincs. Maradok a fogatolt törzsrészleggel. Éjjel megérkezünk Olcsov Logba. Elszállásolás. Csizmadia – tiszti legényem – nincs (aki poggyászával együtt lemaradt). 1943. január 18. hétfő. Reggel égetés, tovább-indulás. Menekülés! Pusztulás, tülekedés mindenütt. Tatarinóban az ezredes úr (vitéz Szarka Zoltán, ezredparancsnok): »Összeszorítani a fogakat.« Estére meg kell érkeznünk Gesovóba. Én megjegyzem, hogy előremehetnék gépkocsin szállást nézni. (…) Elindulunk. Gesovó előtt légitámadást kapunk. A kocsi, amelyben ülök, telitalálatot kap elől, s elég. Száraz szájjal, gyalog tovább. Sebesültek. Halottak. Szörnyű látvány. (…) Parancs: várjunk! Előttünk Gesovó, de nem mehetünk tovább. Nyikolajevkáért folyik a harc. Nagy ágyúzás. Páncélos párbaj. Lejjebb húzódik a villanások területe, majd csend. Indulás! Rákapcsolnak a motorok. Gesovóban már senki. Előre ment, aki csak tudott. Mi is áthaladunk rajta. Addig kell átjutni Nyikolajevkán, amíg szabad az út. Haladunk szépen. Pirkadáskor érjük el a várost. Mindenfelé pusztulás.
„1943. január 19. kedd. Nyikolajevka. Hajnali, reggeli pánik. Német harckocsi elüti Etlényi Laciék (tartalékos hadnagy, a 23/3. üteg fogatos tisztje) egyik kocsiját. Tűz, robbanások. A kórház most kezd égni. Páncélosok csatája. Megindulunk. Pánik. Repülő.
Így érkezünk meg délelőtt Bugyennijbe. Óriási zavar. (...) A többiekről nem tudunk semmit. A 3. és 7. ütegtől összejöttek néhányan: Etlényi Laci, Baka Bálint hadapród őrmester. A csoport létszáma mintegy hatvan. Állunk az úton. Irányítgatunk. De nagy a fejetlenség. (...) Jól beebédeltünk. Tea, felvágott melegítve, vajas kenyér. (...) Kásással (Pontosabban: Kásás Andor vezérkari őrnaggyal, a kassai 23. könnyű hadosztály vezérkari főnökével) beszélgetek, aki szerint »Nincs itt menekülés«. Nemsokára rendezetten vonulunk vissza Szagunyba, azon az úton, amelyen jöttünk. (Vitéz) Vargyassy (Gyula vezérőrnagy, a kassai seregtest parancsnoka) kérdi: »Hány lövegetek van?« Nincs egy se, borzasztó leírni is – válaszolom. Átvonuló szálláson alszom. Tüzéreinknek meleg levest kerítettünk. Egy házban éjszakázunk. A lovak a ház körül, letakarva.
Senki sem törődik a másikkal. Mindenki csak a maga érdekét lesi. Pusztítás, pusztulás, pazarlás, rombolás. Borzalmas. Halott úton-útfélen. Az élelmesebbek a gyámoltalanabbaktól elrabolják a lovakat. Magam is láttam ilyen jelenetet (…) Családom mit tud vajon? Hol vannak bajtársaink? Velem semmi, csak ami rajtam van. Éjjelezés a szálláson. Csak relatív pihenés, mert pokoli meleg volt. Attól féltem, hogy kigyulladunk. (…)
Két óra tájban elhagyjuk Bugyennijt. Útirány: Novij Oszkol. Kipihenve menetelünk. Eleinte nincs hideg. Aztán egyre hűl a levegő. Szél is fúj. Nagyon kellemetlen. Tizenhat kilométer után megpihenünk másfél órára. Két huszárral egy szálláson. Még van ennivalónk. Kávét is főzünk. Megint erőre kapva menetelünk tovább, de egyre nagyobb a hideg! Fáradunk. Nem tudunk kocsin, szánon maradni, mert a megfagyás fenyeget. Falut keresünk, de nincs és nincs. Légitámadás nyomai. Megfagyott, elesett emberek. Végre, hét kilométerre Oszkoltól egy falu. Nehézkes beszállásolás. A lovak nagy része kint marad.
Megint bizonytalankodva várakozunk. (...) Sopánkodó, sóhajtozó orosz asszonynál éjszakázunk. Sajnálni való nép! A fáradtságtól szinte leroskadok az orosz ágyra. Vacsora: tea, felvágott, pici kenyér! Most látom, mit jelent a »kicsi, magyar kenyér«! (...)”
„1943. január 23. szombat. Fél 8-tól szolgálatban az ezredtörzsnél. Itt még relatív jólét. Vajas kenyér, tea a reggeli... Megnézem a családi képeket. Olyan érzés, mintha csakugyan szakadna meg a szívem! Istenem, segíts meg bennünket, mint ahogy eddig megsegítettél! Adj az otthoniaknak is kitartást, türelmet, hitet, jó idegzetet! Engem pedig, minket pedig, minél többünket vezess haza épen, egészségesen, új országépítő feladatokkal. Ámen. Oszkol. Figyelem az építő, rendcsináló németeket, és a pusztító, romboló magyart. A bugyenniji színház: latrina. A szó legszorosabb értelmében. (…) Lövegeinket megsemmisítettük, illetve használhatatlanná tettük az irányzék és más fontos alkatrészek szétverésével. (...)
Egyáltalán nem ilyennek mutatkozik. A németek által osztogatott röpirat [vagyis a hírhedt Jány-féle hadparancs]: szégyen. Helyre kell hozni. Magam is roppant szégyellem a dolgot. Lehet, hogy még ma megyünk tovább… Lomha mélabú… Agyonvert kedélyek…”
Megjelent a Magyar7 2022/2. számában.
