Sevilla – Andalúzia tüzes lelke (I.) – KÉPEKKEL
Spanyolország két meghatározó városa, a katalán Barcelona és az andalúziai Sevilla közti különbség első látásra szembetűnő, s nekem azonnal a Toszkána és Dél-Olaszország közti különbséget juttatta az eszembe. Barcelona és Toszkána is országuk iparosodottabb és gazdagabb északi „motorja”. Jellemző rájuk a gótikus és reneszánsz örökség, a rendezettség és a fegyelmezettebb munkamorál, a néha már-már hűvösnek ható, de büszke helyi identitás. Katalónia, ahogy Toszkána is, Európa „főutcájának” érzi magát.
Sevillában viszont legalább annyira lassú az élettempó, mint a dél-olaszországi Nápolyban, az érzelmek viszont itt is, ott is sokkal forróbbak. Sevilla a szenvedély, a flamenco és a végtelen éjszakák városa, ahol az életművészet a legfőbb érték. Míg Barcelona néha elvágyódik az országból, Sevillát a világ az igazi Spanyolországnak látja a bikaviadalaival és fiesztáival egyetemben. Ez az a hely, ahol még egy sztrájk is olyan, mint egy népünnepély, amit ottjártunkkor is szerencsénk volt megtapasztalni. Míg Barcelona a katalán modernizmus és a kozmopolita tengerparti élet központja, addig Sevilla a hagyományos spanyol–andalúz életérzés, a flamenco és a mór örökség szíve.
Ami szinte azonnal magával ragadja az embert Sevillában, az a különleges légkör, ami a várost áthatja. Itt valóban tapasztalhatjuk, hogy az andalúz életérzés nem mese. A sietség nélküli élet, az ünneplés és a szabadság szeretete, a közösségi élet részévé vált gondtalan utcai falatozások, a tapaskultúra, a napsütés – s mindehhez ottjártunkkor még a virágzó narancsfák, vagy ahogy a spanyolok nevezik, az azahar virág mindent belengő intenzív édeskés illata is társult, ami különösen a Santa Cruz negyedben és a katedrális környékén érezhető március-április táján.
Sevilla nyugodt és közvetlen város, ahol a múlt és jelen találkozása harmonikus és szinte mindenben tetten érhető. Nem csoda, hogy a város rendkívül népszerű a turisták körében. Dél-Spanyolország legkarakteresebb városa, ahol a mór örökség, a keresztény történelem és a spanyol temperamentum találkozik.
Sevilla Spanyolország negyedik legnagyobb városa, az agglomerációval együtt közel 1,3 millió ember lakja. Történelme több ezer éves, itt alakították ki fővárosukat a vandálok, majd a vizigótok is. Több mint ötszáz évig volt mór fennhatóság alatt, ami meghatározta a város arculatát. A szűk, kanyargós utcácskák az ellenség megtévesztésére szolgáltak, de enyhet is adtak a forró nyári napokon.
A város jelentősége a mórok Ibériai-félszigetről való kiűzése után sem csökkent, a tengerjáró hajók számára is alkalmas Guadalquivir folyónak köszönhetően fontos szerephez jutott a felfedezések korában. Miután a város az Amerikával folytatott kereskedelem kizárólagos birtokosa lett, innen indultak útnak a felfedezők hajói, és ide is tértek vissza kincsekkel megrakodva. Ezek a kincsek a várost is gazdaggá tették, erre az aranykorra a fényűző paloták sokasága emlékeztet.
Nem véletlen az sem, hogy a sevillai katedrális lett a világ legnagyobb gótikus temploma, amely ma a város legfőbb attrakciója a történelmi városközpont szívében. Egy mór mecset helyén kezdték el építeni, s egyben a keresztény visszahódítás monumentalitását hivatott hirdetni. A nagymecsetet 1248-ban alakították át Santa María-templommá, amelynek az egyik tornya egy földrengés során ledőlt. Az új katedrálist 1401-ben kezdték építeni, s bár főként a gótikus jegyek dominálnak rajta, az egymást követő korszakok is rányomták a maguk stílusjegyeit, így román és reneszánsz elemek is megtalálhatók benne.
A katedrálishoz tartozó Narancsfák teraszára a Megbocsátás kapuja elnevezésű egykori mór kapun keresztül lehet bejutni. Tavasszal édes illat járja át az udvart, amelynek egyik ékessége a nyolcszög alakú szökőkút, amelyet a muszlimok annak idején rituális tisztálkodáshoz használtak.
Maga a gótikus szentély bámulatos, a mérete is lenyűgöző. A fény káprázatos ólomüveg ablakokon árad be. A székesegyháznak összesen 80 kápolnája van, amelyeket különböző stílusok és korok jellemeznek. A legismertebb és legkiemelkedőbb közülük a főkápolna, a Capilla Mayor, amelynek boltíves mennyezete 36 m magas.
A főoltár, a Retablo Mayor a világ legnagyobb és leggazdagabb oltárképe, amelynek elkészítése több mint száz évig tartott. Az Újvilágból hozott felhasznált arany mennyiségéről megdöbbentő adatok szólnak. A retablo Pierre Dancart életműve, maga a fafaragás Krisztus életének 45 jelenetét és a katedrális védőszentjét Santa María de la Sede-t ábrázolja. Kulturális és történelmi jelentőségét tükrözi, hogy 1987 óta az UNESCO Világörökségének a része.
A Főkápolna mögött található a Királyi Kápolna, itt temették el X. „Bölcs” Alfonzot. A reneszánsz stílusú kápolna központi helyet foglal el a katedrálisban, kiemelt kulturális és vallási emlékhely.
A székesegyház arról is nevezetes, hogy itt található Kolumbusz Kristóf sírja is. Bár évszázadokon keresztül vitáztak a maradványok hitelességéről, egy 2024-ben végzett DNS-vizsgálat megerősítette, hogy a sírban valóban a nagy felfedező földi maradványai vannak. A kutatók szerint azonban a sevillai sírban csak a csontváz egy része, körülbelül 15-20%-a található, így elképzelhető, hogy a hiányzó részek még mindig a Dominikai Köztársaságban vannak, ahová annak idején fia kérésére vitték a felfedező maradványait. A nagy felfedező a spanyolországi Valladolidban hunyt el 1506-ban, és itt is temették el, majd 1509-ben átvitték a sevillai Cartuja kolostorba. Innen fia, Diego kérésére a Dominikai Köztársaságba, Santo Domingóba kerültek a csontjai, majd amikor a franciák megszállták Hispaniola szigetét (a mai Dominikai Köztársaság területét), a csontokat megint kiásták, és a biztonságosabb, spanyol uralom alatt álló kubai Havannába vitték. A spanyolok nem akarták ugyanis, hogy a felfedező maradványai francia kézre kerüljenek.
Kolumbusz csontjai Kuba függetlenné válása után kerültek vissza a sevillai katedrálisba, valószínűleg a többszöri vándorlásnak „köszönhetően” hiányosan. A katedrálisban a síremléket négy életnagyságú szoboralak tartja a vállán, amelyek a korabeli Spanyolország négy királyságát – Kasztíliát, Leónt, Aragóniát és Navarrát – jelképezik.
A katedrális ikonikus harangtornya a La Giralda, amelynek érdekessége, hogy korábban minaretként működött, és nyolcszáz éven át 103 méteres magasságával a város legmagasabb épülete volt. Sevilla multikulturális örökségének jelképe. Fentről bámulatos panoráma nyílik a Santa Cruz negyedre és az Alcazarra. A torony különlegessége, hogy a tetejére nem hagyományos lépcsők, hanem 35 rámpa vezet fel. S bár a toronyba feljutni így is izzasztó, az enyhén emelkedő rámpákon jóval könnyebb a felfelé haladás, mint a lépcsőkön lenne. Ráadásul a szintek között kis pihenők vannak kialakítva, ahol megpihenve a csodás kilátásban is gyönyörködhet az ember.
S hogy miért vannak rámpák a lépcsők helyett? Ennek rendkívül praktikus oka van. A tornyot, mint említettem, eredetileg a mecset minaretjeként építették a mórok még a 12. században az Almohád-dinasztia idején. A rámpás kialakításra azért került sor, hogy a müezzin lóháton is fel tudjon jutni a torony tetejébe, hogy naponta ötször imára hívja a híveket.
Ráadásul a rámpák szerkezetileg stabilabbak is, így a torony jobban ellent tudott állni a földrengéseknek is az évszázadok során. Lépcsők csak a keresztény hódítás után kerültek a legfelső részre, így a harangtoronyhoz, a csúcsra 17 lépcsőfokból álló csigalépcső vezet fel.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/17. számában.
