Sándor László hídszerepe egy életen át
Ha valakiről leírható, hogy egész életét az a bizonyos hídszerep motiválta, akkor Sándor Lászlóét bizonyosan. Tősgyökeres felvidéki/eperjesi protestáns családból származott, véletlenül született Budapesten, Erdélyben eszmélt, majd Kassán és Losoncon töltötte ifjúkorát. A második világháború Ungváron élte át, s a Szovjetunió el sem engedte egészen a hatvanas évek elejéig, amikor végre áttelepülhetett Budapestre. Ez utóbbi város kivételével szinte mindenünnen elvágyódott, de amíg ott volt, lelkiismeretesen tette a dolgát akár szeszgyári igazgatóként, akár képtárvezetőként, akár irodalmárként. 115 éve született, s 30 éve nincs már köztünk Sándor László.
Apja állami tisztviselőként került az Arad megyei Kisjenőre, s ő épp akkor született, amikor a család vonatra szállt, hogy eljussanak a családfő új állomáshelyére. Épp Budapesten jártak, amikor megszületett, s élete első három évét az erdélyi városban töltötte. Mivel idegen volt a család számára a magyar-román közeg, még a nagy háború kitörése előtt sikerült „visszakéredzkedniük” Felvidékre, mégpedig Kassára. A felcseperedő fiatalember itt végezte alap- és középiskoláit (gimnáziumot, majd kereskedelmit), előbb magyar, majd szlovák nyelven. A család nincs könnyű helyzetben, hisz apját besorozzák, eltűnik, majd később kiderül, az orosz hadifogságból való menekülés közben agyonlövik.
De amíg élt, a frontszolgálat közben olyat csinált, amit addig sose: verseket küldött haza, s mint kiderült, színműveket is írt a fogolytáborban. Egy librettót még egykori losonci katonatársának, Lehár Ferencnek is elküldött megzenésítésre. Sándor egy rövid időre Budapestre megy letelepedési szándékkal, Benedek Marcell egyengeti az útját, de végül mégis úgy dönt, hazatér. A család Losoncra költözik, s itt kerül be a szlovenszkói magyar közélet vérkeringésébe. 1928-ban Somodiban táboroznak barátaival, amikor motorkerékpáron megérkezik két rimaszombati cserkész, Hizsnyan Béla és Szombathy Viktor, s beszámolnak a Sarló gombaszögi megalakulásáról. Ez a mozzanat döntő szereppel bír Sándor László életében. Újságíró, szerkesztő, kritikus és kultúrszervező lesz, előbb Losoncon, majd Kassán és Ungváron. S még a költészettel is kacérkodik.
Hálátlan dolog kisebbségi írónak lenni. Még hálátlanabb kisebbségi kritikusnak lenni, aminél talán már csak kisebbségi szerkesztőnek lenni hálátlanabb. Egy-egy író és költő neve még úgy-ahogy eljut a leendő olvasóhoz, amiben szerepe van a kritikusnak, irodalomtörténésznek és szerkesztőnek is, de ezek többségének a neve elúszik az éji homályban, a szerkesztőét pedig meg se jegyzi az utókor. Pedig nélkülük nincs még jelene se, nemhogy jövője egy-egy irodalmi alkotásnak. Jellemző módon a kritikusokat s az irodalomtudósokat maguk az irodalomtörténészek is mostohán kezelik, különösen errefelé, többségüknek kötete is alig-alig jelent meg, így írásaik ma már alig fellelhetők megsárgult napilapok és folyóiratok hasábjain.
Így jelenik meg 1978-ban a Hazánk, Közép-Európa, majd tíz évvel később a Hidak partok között című kötete, s halála évében megírja önéletrajzát is, amely miatt Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója már hosszú évek óta nyaggatta. A Madách-Posonium egyik utolsó érdeme, hogy bár 16 évvel az író halála után, de megjelentette azt Három ország polgára címmel.
De térjünk vissza a pályakezdethez, a harmincas évek elején a család Losoncra költözik, s jól teszi. Sándor Lászlónak oroszlánrésze lesz abban, hogy az impériumváltás után letargiába süllyedt Losonc a harmincas évek közepén ismét a Felvidék egyik legimpulzívabb szellemi központjává válik. Pedig nem indul jól ez az évtized a losonciak számára, hisz a hatalom ellehetetleníti a Scherer Lajos szerkesztette A Mi Lapunkat. De működik akkoriban a városban egy Losonczi Sándor nevű nyomdatulajdonos, akinek nagy tervei vannak, s mivel már van a városban konzervatív és aktivista sajtó, szeretné a polgári liberálisok igényeit is kielégíteni.
Így indul el a Figyelő, amelynek munkatársai között Sándor mellett ott találjuk Simándy Pált, Sziklay Lászlót, Homoki Ferencet és Darkó Istvánt. De itt jelenik meg az Indulás című lap is, amely A Mi Lapunk hiányát kívánja betölteni.
Igaz, csak négy száma jelenik meg, a szerzői között találjuk Lóska Lajost, a későbbi magyar művelődésügyi minisztert, Ilku Pált, Morvay Gyulát és a második világégés során mártírhalált halt Berkó Sándort is. De dolgozott a lapnak Lőrincz Gyula és Prohászka István képzőművész is.
1937-ben Losoncon alakul meg a Tűz című ifjúsági egyesület is, amelynek Sándor László lesz az elnöke. Előadások, műsoros estek, kiállítások, hangversenyek váltják egymást, Losonc újra szellemi központ lesz, de nem sokáig. Alig egy évvel később ugyanis Csehszlovákia szétesik, s már küszöbön a második világháború, s az egyetlen tét immár a túlélés. Nagyon sokaknak nem sikerül.
Sándor László ekkor már házasember. Losoncon ismeri meg Osvát Erzsébet kárpátaljai/csetfalvai tanítónőt, gyerekverskötetek későbbi népszerű szerzőjét, akivel 55 évig élnek majd meghitt házasságban, „tökéletes szimbiózisban”. Sándor Lászlót ekkor már a szűkebb szakmában mindenki ismeri, egy ideig a Győry Dezső szerkesztette pozsonyi Magyar Újság munkatársa, de 1936-ban átveszi Fábry helyét az erdélyi Korunkban, amely bármily meglepőnek hangzik is, a legjelentősebb szlovenszkói irodalmi lapnak számít.
Ő gyűjti a lap felvidéki előfizetőit is, sikerrel. Ennek ellenére az újságírásból már akkor se nagyon lehetett megélni (pedig egy-egy komolyabb tanulmányért a lapok még egész tisztességes összeget fizettek), s mivel Sándor családja idővel két gyerekkel, egy fiúval s egy lánnyal bővült, minden magyarországi és szlovenszkói lehetőséget meg kellett ragadnia, hogy immár négytagú családját el tudja tartani. Ekkor fordítja le Milo Urban Élő ostor című regényét, amelyet a Bécsből Prágába áttelepült Prager Jenő ad ki.
Bár Losoncon jól értik magukat, Sándor mégis nagyobb városba vágyik, így családostul visszaköltözik Kassára (egyedül édesanyja s egyik húga marad Losoncon, akik majd a háborút túlélve életük delén túl Pozsonyban telepednek le). Sándor Kassán a magyar rádió kassai szerkesztőségének munkatársa lesz Darkó István mellett, majd kereskedelmi végzettségét kamatoztatva az akkor szintén a Magyar Királysághoz tartozó Ungváron egy szeszipari vállalat igazgatója lesz. Ezen a poszton találja a bevonuló szovjet hadsereg is, s mivel szükségük van szakképzett emberekre, Sándor még évekkel a háború után is igazgatóskodik, s csak miután az újonnan létrejövő Ungvári Képtár igazgatója lesz, válik meg másik posztjától.
Ő fordítja magyarra Mihail Solohov Emberi sors című kisregényét, amelyért maga a később Nobel-díjat is elnyerő író levélben mond köszönetet. Ekkor már nagyon szeretne áttelepülni Magyarországra – de amíg ezt Győry Dezsőnek, aki Beregszászon téglagyári igazgatóként vészelte át a háborút, sikerül–, neki nem engedik. 1961-ig kell várnia, amikor végre hazaengedik „szülővárosába”, ahol eddig még sosem lakott. A hatvanas évek a lázas munka jegyében telnek, a Gondolat Könyvkiadó szerkesztője lesz, majd pár kitérő után 1965 őszén felkérik az Állami Gorkij Könyvtár igazgatójának. 12 évig látja el ezt a posztot, s úgy vonul nyugdíjba, hogy a ma Országos Idegennyelvű Könyvtárként ismert intézményt a kormány tudományos szakkönyvtárrá minősítette át.
Ezekben az években sincs sok ideje a szakirányú tevékenységre, s így még a saját könyvei mindig váratnak magukra. Még Ungváron megjelentet három szakkönyvet, a terület képzőművészetét bemutató album mellett oroszul jelenik meg két kismonográfiája a régió két jeles festőművészéről, Glück Gáborról és Grabovszky Emilről, s összegyűjti Kárpátalja népmeséit is, ami majd jó húsz évvel később jelenik meg Budapesten Pallag Rózsa címmel.. De segíti több felvidéki származású alkotó (Sáfáry László, Győry Dezső, Fábry Zoltán) műveinek magyarországi megjelenését is, a Hungária Kévéházban rendszeresen találkozik Felvidékről áttelepült barátaival (innen indul majd el a máig működő Rákóczi Szövetség) ahogy egyik motorja lesz a Sarló újrafelfedezési próbálkozásainak is.
Mivel Pozsonyból elutasító választ kap, 1978-ban Debrecen, s az ottani Déri Múzeum (itt működik a Sarló egyik alapítója, a feledi Boross Zoltán) vállalja az ünnepi megemlékezések lebonyolítását, az összegyűlt anyagok elhelyezését is. Ekkor jelenik meg az Ez volt a Sarló című kötet is, majd tíz évvel később A Sarló vonzásában.
Ekkoriban már folyamatosan írja cikkeit, tanulmányait a Magyar Nemzetbe, a Népszabadságba, az Élet és Irodalomba, a Nagyvilágba, a Kortársba és a Nagyvilágba. S folyamatosan fordít is oroszból, ukránból, csehből és szlovákból. S bár hiába gyűjtötte össze verseit egy kötetbe, azok viszont sosem jelentek meg, bár az életrajzi kötetében közölt pár vers alapján mindenképp érdemes lenne utólag is pótolni e mulasztást. Íme, egy példa:
A napnak nincsen fénye,
a tűz, mintha nem égne,
lobog, és mégis fázom,
helyemet nem találom.
Didereg testem, lelkem,
gubbasztok szárnyszegetten.
Szürke és fakó minden,
nincs, ami felderítsen.
...Hazatért kisleányom,
nem érti némaságom.
Felám szalad nevetve,
látom, vidám a kedve,
Jókedve átragad rám,
derülök sok kis mókán.
...A napnak fénye támad,
a tűz meleget áraszt.
Ez a verse ukránul is megjelent. Hogy tanulmányai, amelyek többsége az itt élő népek együttműködési kényszerét, s a hídszerepet hangsúlyozták, utolsó éveiben végre megjelentek. A Hidak partok között című, a Gondolat Könyvkiadó kiadásában megjelent kötetében a cseh-szlovák-ukrán-orosz kapcsolatait és sok évtizedes munkásságának eredményeit mutatja be (most a teljesen értelmetlen orosz-ukrán háború közepén különös hangsúlyt kap minden egyes mondata), de több, mára elfelejtett felvidéki írót (Wenger János, Rudnóy Teréz) is próbál felébreszteni tartós elfeledésre ítéltetéséből.
A kötet bevezetőjében Sándor László Fábryt idézi. Idézzük hát mi is: „A híd emberség. Ahol nincs, ott árok van.: embertelenség, gyűlölet, fanatizmus, ököl és barbarizmus. A híd a megismerés és megértés eredménye: a gondolat és a béke oigaza és útja. Az árok háború görbéje és feneketlensége. A hídon ember találkozik emberrel, az árkot ember ássa ember ellen. Népek, kultúrák hínárba csalói, megkötői, megrontói és elveszejtői.”
Ma mégis árkokat ásnak a közvetlen szomszédunkban. Nagyon fájhat Sándor László szíve, ha látja odafent, mi történik idelent abban a régióban, amely népeinek az együttélésén fáradozott évtizedeken át.
