Remeték a Felvidéken és Szórád legendája
A vezeklés vagy elmélkedés céljából félrevonuló remeték a középkorban előszeretettel kerestek fel barlangokat, ahol a lélek tökéletesedésének reményében önmegtagadó, nem ritkán önsanyargató életmódot folytattak. Az örök sötétség birodalmába nem nyomult be a világ zaja, a csendes elmélyülést csupán egy-egy lecseppenő vízcsepp törhette meg, amely csak fokozta a lélekgyógyító nyugalom hatását.
Remeték egykori lakhelyére a Felvidék számos barlangjából ismerünk utalásokat. Néhány remetelakra csupán nevük alapján következtethetünk. Ilyen a Remete-barlang Valaszka (vagy Garamolaszka) és Vágbeszterce mellett. A jelenleg szabadon látogatható Szerzetes-barlangról Szomolány határában már Bél Mátyás is írt Mnichowa Diera néven az 1735-ben kiadott Notitia első kötetében. A benne lakó szerzetes neve azonban ismeretlen maradt.
A Derencsény felett nyíló Nagy-Derencsényi-barlang Brosko nevű huszita remetéjéről Ľudovít Kubáni szlovák író tett említést Valgatha című regényében, a káposztafalvai Barát-lyukban pedig karthausi remeték laktak. A gömöri Harkács település mellett is nyílik egy barlang, amelynek egykori Munuhpest neve és egy 1266-ban keltezett adománylevél barátok lakhelyét sejteti benne. Ismert továbbá az Ottóvölgy fölött nyíló Szent Lénárd-barlang a Kis-Kárpátok keleti lábánál, amely régi búcsújáróhely, továbbá a Szepsi melletti Pap-verme, amelyben feltehetőleg premontrei szerzetesek tartózkodtak, de több monda utal a Berzéte melletti vörös barátok barlangjára is.
A legismertebb remetelak azonban a Nyitra melletti Szórád-barlang. A Zobor-hegy csúcsának nyugati lejtőjén nyílik és az egyik legkorábbi, remeték életéről szóló legendánk kötődik hozzá.
A Szent Szórád (vagy Zoerárd) és Szent Benedek legendája Boldog Mór pécsi püspöknek köszönhetően maradt fenn az utókor számára. Az 1000 körül született Mórt bencés szerzetesek nevelték Pannonhalmán, majd tehetségének köszönhetően pályája gyorsan ívelt felfelé. Pannonhalmi apáttá, majd pécsi püspökké nevezték ki, 1063-ban pedig ő koronázta Salamont királlyá. Ebben az időben írta meg Szent Szórád és Szent Benedek legendáját latin nyelven Legenda sanctorum Zoerardi et Benedicti címen. Mivel élénk kapcsolatot tartott fenn a Zobor-hegy alatti apátsággal, még életében látta Szórádot, a történet részleteit pedig Benedek remete mesélte el neki. Az eredetileg kézzel írt legenda a 16. századtól több helyen nyomtatásban is megjelent. Boldog Mór 1070 körül halt meg.
A legenda egyik főhőse, a 980 körül született Szórád feltehetően Lengyelországból érkezett Szent István országába 1022 körül, majd a Fülöp apát által vezetett nyitrai apátságban felvette az András nevet. Mivel már Lengyelországban, a Dunajec partján is remeteéletet folytatott egy barlangban, jobban vonzotta őt a föld alatti elcsendesedés, ezért az apát engedélyével átköltözött az apátsági kolostor felett nyíló üregbe. A barlangot nem volt nehéz megtalálnia, hiszen bejárata körülbelül 20 m magasságban fekszik a kolostor felett. A hegy lábánál egy karsztforrás is fakad, amelyet máig Szórád-forrásnak nevez a nép.
Szórád a barlangban rendkívül szigorú aszkéta életet élt, sokat böjtölt, imádkozott és keményen dolgozott. Föld alatti lakhelyén gyakran meglátogatta tanítványa, Benedek, de maga Fülöp apát is a segítségére volt. Boldog Mór több történetet is feljegyzett a remetéről. Az egyik szerint a vadonban tanyázó rablók egy erdőben összekaptak, és a hosszas verekedésben egyikük súlyosan megsebesült. Az összecsapás után, minthogy a sebesültet társai nem akarták az erdőben elhagyni; meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy a fentebb említett András (ez volt Zoerard szerzetesi neve) barlangjába viszik, akinek híre ekkor már a környéken mindenfelé elterjedt. Minthogy azonban a barlang még jó messze volt, a rabló útközben kiszenvedett. A holttestet mindazonáltal elcipelték a barlanghoz, és ott letették. Mikor azután úgy éjféltájt az elhunytat el akarták földelni, a lélek visszatért a halottba, és kezdett fölemelkedni. Erre a jelenlevők szörnyen megrémültek, és ijedtükben futásnak eredtek. De az újra életre ébredt, visszahívta őket, mondván, "barátaim, ne féljetek, ne fussatok el, engem Szent Zoerard támasztott föl életre a halálból." Azok pedig örömükben sírva fakadtak, és kérték, hogy menjen velük. Ő azonban kijelentette, hogy ebből a barlangból sohasem távozik el, hanem mindvégig ott szolgál Istennek és Szent Zoerardnak. Úgy is cselekedett, ahogy megfogadta, és egész haláláig ott maradt.
A barlang ma harminc méter hosszúságban ismert. A remete a járat két méter magasságú tágasabb termét használta, ahol ma egy szerény szentély található kereszttel. Hátsó járatai aránylag szűkek. A 18. század derekától zarándoklatokat is szerveztek ide, amelyeket a kommunizmus idejében betiltottak, de az 1989-es rendszerváltást követően felújítottak. A barlang 2008-tól szabadon látogatható.
Később Szórád úgy határozott, hogy lakhelyet vált. Átköltözött a Trencsén melletti Vágsziklás (Skalka) hatvan méter hosszú barlangjába. Lehetséges, hogy az új barlang tágasabb termei, a sziklák varázsa, a Vág zúgása befolyásolták választását, mert még három évet töltött új lakhelyén. A remete itt sem kímélte magát, sőt még erősebben markolta meg a fejsze nyelét. Erdőt irtott, fát vágott, a pihenést fohászkodással töltötte. Időnként hatalmas fák odvas törzsében pihent, azt is csak ülve. Meggyőződése volt, hogy az ora et labora, vagyis imádkozz és dolgozz filozófiáját magáévá téve a kemény munka nemcsak a testet, de a lelket is megedzi. Csak azt nem vette figyelembe, hogy a szervezet működéséhez szükséges energiát pótolnia is kell. Szórád viszont sokat böjtölt. Boldog Mór legendájából tudjuk, hogy a húsvéti nagyböjt előtt mindössze negyven diót kért Fülöp apáttól. A nagy éhezések annyira legyengítették a szervezetét, hogy az erős munka után többször is elájult. A legenda szerint (…) „amikor aztán a túlzott munkától és a szigorú böjtöléstől teste és lelke legyengült, s egyik napon szinte halálra válva feküdt, egy szép arcú és angyali tekintetű ifjú jött, és kocsijára téve a kunyhójába vitte. Itt keltették életre. Hű tanítványa, Benedek, a zoborhegyi kolostorból is sokszor meglátogatta és segítette mindennapjaiban.”
Mór legendája megemlékezik egy bitófára szánt bűnözőről is. Szórád olyan erővel imádkozott érte, hogy a lator az akasztófán nem halt meg, és amikor levették, föléledt. A bűnöző ezt Szórád csodájának vélte és sietett a Zobor-hegyi kolostorba elmondani a történetet Fülöp apátnak. Szórád imája ráadásul a bűnözőt jó útra térítette, aki végül beállt a bencések közé. A történet közvetett módon azt is bizonyítja, hogy Szórád nemcsak a lelki meditációra összpontosított, hanem időnként részt vehetett a világi események történéseiben is.
A gyakori böjtölés és a kemény munka végül is felőrölte egészségét és 1032 (mások szerint már 1010) körül visszaadta lelkét a Teremtőnek. A legenda alapján Fülöp apát maga vette le testéről a vezeklő láncos övet, amely már a húsába vágódott. Holttestét Nyitrára vitték, ahol a Szent Emmerám-székesegyházban temették el.
Ezután tanítványa, Benedek költözött be a barlangba, akit azonban három év elteltével rablók gyilkoltak meg aljasul, holttestét pedig a Vágba dobták.
A két remetének, haláluk után, egyre jobban terjedt a híre és tisztelete az országban, mígnem 1083-ban, Szent László király uralkodása idején VII. Gergely pápa mindkettőjüket szentté avatta. A vágsziklási remetebarlangnál Jakab nyitrai püspök 1224-ben bencés apátságot és kolostort alapított, jóval később pedig egy kápolnát is hozzáépítettek.
Az egykori kolostor és kápolna romjai máig állnak, a barlang a július–augusztusi turistaszezonban pedig szabadon látogatható. Mivel a kolostor latin nyelvű alapítólevelében a barlang Skalka név alatt szerepel, Boldog Mór korábbi keltezésű legendája pedig nem említi név szerint a barlangokat, ezért ezt az 1224-es bejegyzést tartják a legkorábbi írásos barlangemlítésének a mai Szlovákia területén.
Megjelent a Magyar7 2026/1-2. számában.
