Régi és új iskolai farsangok
Sok családban fényképek tanúskodnak a régmúlt idők gyermekeinek iskolai maszkabáljairól. Apám kis kéményseprőként mosolyog egy régi felvételről. Anyáméknak nagyanyám készített királylányos jelmezeket hatvanvalahány évvel ezelőtt…
Az iskolai jelmezbált a nyolcvanas években a tornateremben tartották meg a pozsonyi Duna utcai magyar iskolában. Lehet, most is. Mindenesetre több jelmezemre is emlékszem abból az időből. Egyszer karatemester, máskor teniszező voltam. Akkor épp Boris Becker volt feljővőben, valaki meg is kérdezte, hogy ő vagyok-e netán? Mondom, nem. Erre egy messzebbről érkező hang ledorongolta a kérdezőt: „Hiszen az vörös, nem látsz?” Igazából mindkét jelmez afféle utolsó pillanatban jött gondolat szüleménye volt, így nem igazán volt egyikben sem nagy kreativitás. Abban viszont már inkább, amikor anyám bohócruhát varrt nekem és két kisebb unokatestvéremnek. Olyanok voltunk mi hárman, mint az orgonasípok, s emlékszem, el is csíptük a harmadik helyet: én, az iskolás, továbbá a két unokaöcsém, az egyik óvodás, a másik meg pöttöm gyerek.
Ami még emlékezetesebb az iskolai maszkabálok vonatkozásában, az a pincérnővé való átváltozásom volt, úgy hetedikes korom táján (igen, a felső tagozatosok is beöltöztek). Akkor még nem lehetett a boltokban jelmezeket vásárolni, Pozsonyban jelmezkölcsönzőről sem nagyon tudtunk (pedig bizonyára volt), így hát anyám egy csinos szoknyával, sötét blúzzal, fodros fehér kis köténnyel, magas sarkú cipővel, egy tálcával és kávéscsészékkel megoldotta a jelmez kérdését. A hajamba a homlokom fölé egy kis csipkés „hajpánt” került, és a csajok az osztályból vastagon kirúzsoztak. Díjat ugyan nem nyertem, de mindenki halálra röhögte magát (velem együtt), s ez nekem elég volt a sikerhez. Lehet, most már más kicsengése lenne a dolgnak? Ebbe inkább nem is kívánok belemenni, mert még valaki feljelent...
Mindez óhatatlanul is eszembe jutott a vásárúti József Attila Alapiskola szombati farsangi ünnepségén, pontosabban buliján, amelyen már a gyermekeim is jelmezekbe bújtak. Az alsó tagozatos nebulók (és kisebb testvéreik) élvezték az iskola, a község jóvoltából ismét megvalósuló alkalmat, felszabadult szórakozást, a zenét, a táncot, a közös bolondozást és hancúrozást, azt, hogy összevethetik, s megcsodálhatják egymás jelmezét. Itt nincs rangsorolás, itt mindenki győztes. Talán jobb is ez így, hiszen elkerülhetjük a felesleges sértődéseket és mutogatásokat. Villogtak a fények, DJ-t és műsorvezetőt is hívtak, akik zenével és játékokkal szórakoztatták a gyerekeket (bezzeg a mi időnkben ilyesmi még nem volt, mondhatnók). A forgatagban ott táncolt angyalka, Csipkerózsika, néhány királykisasszony is, hogy csak a megszokott, ám igen mutatós jelmezek közül említsek párat, de felbukkant néhány csontváz, rendőr, vitéz, focista, és akadt, aki régi rádiónak öltözött. Még mindig menő Elsa a Jégvarázsból és persze Wednesday. De Jokert is láttam, s nem tudom, hogy ilyenkor sírjak-é vagy nevessek. Bízzunk benne, hogy a kiskorúak csak a karaktert ismerik, a filmet még nem... A buli „megkoronázása” a tombola volt, de kis ajándékot kapott minden maskarás gyerek, nem beszélve a sok-sok elfogyasztható aprósüteményről és üdítőről. A gyerekek pedig nem fogták vissza magukat, önfeledten buliztak, amíg lehetett. A pedagógusok, szülők és nagyszülők pedig a gyerekekkel együtt örültek, rápillantva olykor az órájukra, s arra gondolva, a jóból is megárt a sok, lassan ideje hazamenni.
