Pozsonyi hídfő – Szigetköztől Csallóközig
Jó 126 éve a köpcsényi Batthány-kastélyban a sikerekben gazdag új évszázadra koccintottak az urak, az éberhardi Apponyi-kastélyban a dualizmus nyújtotta lehetőségekről szólt a diskurzus, míg a főrévi Csáky-kastélyban elszalajtották a cselédet Pozsonyba egy jóféle Törley pezsgőért, ha már így beköszöntött a 20. század.
A 20. század azonban nemcsak úgy beköszöntött, hanem rárúgta az ajtót az ezeréves hazára. Aztán amit 1920-ban nem sikerült elvenni, azt az 1947-es párizsi béke elvette: a pozsonyi hídfő falvaira ma már rá sem ismernének egykori urai. Kitelepítések, népirtás, szlovákokkal benépesített lakótelepek – változatos módszerekkel sikerült átrajzolni a pozsonyi hídfő és Felső-Csallóköz etnikai térképét.
A Duna elterelése már csak hab volt a tortán, de hogy a 21. század se maradjon le elődjétől, a Pozsonyból kitelepülők terjeszkedése mára Rajkánál átlépte a trianoni határt. A negatív folyamatok ellenére azonban sok kapaszkodóra is találtunk, miközben számba vettük emlékeinket, közösségeinket, lehetőségeinket a Mosoni-Dunától a Kis-Dunáig, a Szigetköztől Csallóközig.
Ugye megvan az a történet, miszerint a pozsonyi lakótelep 8. emeletén élő magyar a ’90-es években vesz egy kertes családi házat a magyarországi Rajkán, hogy annyi év után végre magyar közegben éljen, hiszen minden szomszédja árvai, sárosi, liptói szlovák. Ám a jóvilág nem tart sokáig, egyre másra jelennek meg a szomszédban az árvai, sárosi, liptói szlovákok, így hősünk kénytelen még délebbre költözni, oda, ahova még nem ér el Bratislava. Ez a történet is eszünkbe jut, miközben az ősi rákászfaluban, Rajkán sétálgatunk, amelyet alaposan megtréfált a történelem.
Rajkát még Nagy Lajos királyunk látta el szabadalmakkal, aztán 1683-ban a Bécs felől visszavonuló török hadak pusztították, de hamar újra tekintélyes mezővárossá fejlődött. Nem hiába vetettek szemet rá már a 2. világháború végén a csehszlovákok, de akkor végül a település Magyarországé maradt. Igaz, a magyarországi kommunisták 1946-ban azért közel 1000 helyi németet kitelepítettek a rend kedvéért.
A filmet azonban nem innen indítottuk, hanem Vajkáról, amellyel szintén jól kibabrált a 20. század: a községet a trianoni határ kettévágta, aztán a bősi víziszörny építésekor elterelték a Dunát és elvágták Csallóköztől. A Duna felduzzasztása nyomán így a falu fölött tengerré szélesedik a folyó; néhány évitized alatt teljesen megváltozott a táj képe.
Vajka után megálltunk azon a ponton is, amit nem is kéne, hogy jelöljön a térkép: ahol egykor Moson vármegyei szántók-legelők voltak, ott ma a magyar–osztrák–szlovák hármashatár éktelenkedik. Három ország határán álltunk, mégis, bármerre néztünk, csak hazai tájakat láttunk: a távolban a pozsonyi vár rémlett fel a párából, mögötte a Duna dévényi kapuja a Hainburgi-röggel.
Persze ha jól belegondolunk, mindig is huzatos volt a Duna mente. Már a római időktől fontos hadi út vezetett erre, vagyis nemcsak árvizek, de hadak is pusztították ezt a vidéket. A 16. században a török elől menekülő horvátok, majd németek telepedtek itt le szép számmal. A több nemzetiségű Királyságból fakadó sajátos közép-európai identitás századokon át, egészen a legutóbbi időkig meghatározta ezeket a falvakat.
Oroszvár a 17. századtól lett a Zichy család birtoka. A kastélyt az 1840-es években gróf Zichy-Ferraris Emánuel építtette a windsori kastély mintájára. Később a Lónyay család vette át a birtokot; Lónyay Elemér herceg és neje, Stefánia belga királyi hercegnő otthona is volt a kastély, amit a család a birtokkal együtt a pannonhalmi apátságra hagyott. Ám Oroszvár 1947-es elcsatolása után az új hatalom elkobozta. A kastély mostoha sorsa az elterelt Dunára és az elárvult, elcsatolt hídfői magyarok sorsára emlékeztet. Elvették, de meg nem becsülték, s most új gazdára vár, vagy a végső pusztulásra…
Ha van még nagyobb áldozata az elcsatolásnak, az elsők között emlegethetjük Pozsonyligetfalut. A régi gyepűőr település, amit a horvát, majd német telepesek idején „Ungerau” néven emlegettek; a Pálffyak régi birtoka, ami később a pozsonyiak kedvelt ligeterdős kirándulóhelye volt, ma már egy százezres sivár panelrengeteg. Történelmi emlékeinek nagy részét lebontották, csak a régi gótikus ferences templom árva tornya emlékeztet ezeréves múltunkra.
Nincs olyan széles folyam, melynek a túloldalára átkelve magunk mögött hagyhatunk egy ilyen rémtettet, de innen is tovább kellett indulnunk a Duna csallóközi oldalára, hogy a Kis-Duna mentén járjuk tovább a magyar emlékek és az ártéri természeti értékek útját.
Csallóköz nyugati kapujában a 13. századtól fél évezreden át az esztergomi érsek birtoka volt Pozsonypüspöki. A mezővárost előbb a török, majd a kuruc háborúk pusztították. 1947-ben több mint 100 magyar családot deportáltak innen, végül 1972-ben Pozsonyhoz csatolták.
Árpád-kori Szent Miklós-temploma egész Csallóköz egyik legégibb szakrális emléke. A templom gótikus falfestményekkel díszített belseje a magyar művészettörténet egyik apostola, Ipolyi Arnold figyelmét is felkeltette. Itt találjuk a Magyar Királyság első alakos sírkövét, Péter kanonok síremlékét 1360-ból. Szent István királyunk festményével és harangjával szembesülve idéztük meg a felvidéki keresztényszocialisták 1929-ben kelt röpiratát: „Pozsonypüspöki Felsőcsallóköznek legvégső községe, a kismagyaralföldi magyarság tömör egészének Pozsony tövébe nyúló záróköve, mint a magyarságnak e vidéken legexponáltabb bástyája minden figyelmet és védelmet megérdemel mindazoktól, akik szellemi vagy anyagi magyar hivatatottsággal bírnak népünk megmentésére és föntartására.”
Ahogy kelet felé távolodtunk Ligetfalutól, úgy lett derűsebb a hangulatunk is, miközben újabb szép középkori falvakat érintettünk. Ilyen volt Dunahidas vagy például Éberhard. Ha valahol, hát Éberhadon sűrű és ózondús a történelem levegője.
Csallóköz egyetlen középkori várát, a 17. században Szelepcsényi György hercegprímás kastéllyá alakíttatta át. A 19. század elején már az Apponyi család lett a falu földesura. Az „egyszerű és hivalkodás nélkül való” úrilak utolsó tulajdonosa gróf Apponyi Albert volt. Amikor 1910-ben az amerikai elnököt, Theodore Rooseveltet fogadta, még nem sejtette, hogy 10 év múlva neki jut az a hálátlan szerep, hogy aláírja a gyalázatos trianoni békediktátumot, aminek eredményeképp aztán éberhardi birtokát is elkobozták.
Apponyi Albert első nyughelye eredetileg a Mátyás-templomban volt, ahonnan 1943-ban hazahozták a család temetkezési helyére, az éberhardi Szent György-temetőkápolnába. Itt álmodik a szebb jövőről az elbitorolt magyar földben édesapja, Apponyi György országbíró, főkancellár és az Apponyi család megannyi kiváló sarja.
De mit tud a világpolitikáról, fittyet hány Trianonra a végtelen természet. Éberhard határában a kanyargó Kis-Duna vadregényes partjai hívogatnak. Tőkésiszigetnél egy mólón kialakított tanösvényen ismerkedhettünk meg a folyó élővilágával, mielőtt lezártuk volna filmünket Vőkön és Félen.
Fél Pozsony várának tartozéka volt az 1200-as évektől. Megannyi magyar főnemesi birtokos után a 18. században a Jeszenák családé lett, akik egy egészen varázslatos kastélyt emeltek itt. De ami még szebb Félben, hogy egészen erősen tartja magát itt a magyarság. A közösségi házban látogatásunk idején például a kenyérsütést sajátíthatta el a falu apraja-nagyja Pomichal István polgármester és segítői közreműködésével.
A szomszédos Vők története is az Árpád-korig nyúlik vissza. A víz az itt élőknek nemcsak megélhetést adott, de az áradások miatt sok kárt is okozott, a falunak többször is új helyre kellett költöznie. A világháborúkban is sokan adták életüket a hazáért, ám a vőki emberek jövőbe vetett hitét jelképezi az Úr Színeváltozása temploma, amelyet 2015-ben szenteltek fel. Úgyhogy hiába gyötörte meg ezt a vidéket a történelem, hiába láttunk sok pusztuló emléket utunk során a Mosoni-Dunától, a Kis-Dunáig, mi mégis a pozitív üzeneteket vittük haza erről a „hazajárásról” is.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/6. számában.
