Pokoli végjáték – 75 éve dobták le az atombombát Hirosimára
Az emberiség legvéresebb, legtöbb halálos áldozatot követelő háborúja tulajdonképpen 1945. augusztus 15-én ért véget, amikor Hirohito japán császár bejelentette, hogy országa elfogadja a néhány héttel korábban, a potsdami konferencián a győztes hatalmak – elsősorban az USA és a Szovjetunió – által megfogalmazott megadásra felszólító határozatot. A feltétlen kapitulációról szóló okmányt a Tokiói-öbölben horgonyzó USS Missouri hadihajó fedélzetén 1945. szeptember 2-án Douglas MacArthur és Chester Nimitz amerikai admirálisok jelenlétében Sigemicu Mamoru külügyminiszter írta alá.
A történészek azóta is vitatkoznak arról, hogy Japánt mi késztette erre a lépésre, annak ellenére, hogy hadvezetése készen állt arra, hogy a végsőkig kitartson és az utolsó vérig védelmezze az országot. A császárt feltehetően az a két iszonyatos atomtámadás késztette elhatározásra, amely augusztus 6-án Hirosimát, majd három nappal később Nagaszakit tette szinte földdel egyenlővé, miközben több mint 200 ezer ember pusztult el a két városban. Természetesen akadnak olyan vélemények is, hogy ehhez az elhatározáshoz az is kellett, hogy a Szovjetunió 1945. augusztus 9-én a hajnali órákban támadást indítson Mandzsúriában, amely akkor még japán fennhatóság alatt állt. Korábban a két ország között meg nem támadási szerződés volt érvényben és Japán nem is tervezte ezt megszegni. Csakhogy Sztálin ott akart lenni a végső döntéseknél, ezért ezzel a lépéssel, amellyel jóformán semmit sem veszíthetett, de sok mindent nyerhetett belépett a szigetország ellenségeinek táborába.
Persze inkább azoknak lehet igazuk, akik úgy látják, Japán az egyre erősebb amerikai jelenlét miatt belátta: csak elodázhatja a vereséget, de nem kerülheti el. Ehhez azonban a két atomtámadás egyértelmű nyomatékot is adott, ami lélektanilag volt iszonyatos hatással. Japán városokat az amerikaiak már korábban is bombáztak, de ez hagyományos módon történt, és bár sok esetben több tízezren is meghaltak, volt lehetőség óvóhelyekre menekülni és túlélni még a legerősebb szőnyegbombázást is. A Hirosimára 1945. augusztus 6-án helyi idő szerint 8 óra 15 perckor ledobott egyetlen bomba azonban egészen másként működött. Már a levegőben felrobbant és iszonyatos lökéshullámaival romba döntötte szinte az összes fontos épületet, miközben a nagy hő és a radioaktív sugárzás perceken belül vagy 60 ezer ember életét oltotta ki, a további áldozatok napok-hetek múlva követték őket, de sokan még évekig vagy évtizedekig szenvedtek a sugárzás következményeitől, sőt utódaik sem maradtak érintetlenül.
Az elmúlt évtizedekben napvilágra kerültek olyan tények is, amelyek érdekes adalékul szolgálnak az eseményekhez. Az már régóta ismert, hogy Truman amerikai elnök, bármennyire is szerette volna meglepni Sztálint azzal a közléssel, hogy az amerikaiak iszonyú fegyver birtokában vannak, a szovjet diktátor rezzenetlen arccal fogadta a dolgot. Ami nem is csoda, hiszen az atombombán dolgozó tudósok közül néhányan „leadták a drótot” Moszkvának és az orosz vezetés tudott arról az 1945. július 16-án végrehajtott sikeres kísérleti robbantásról is, amely Trinity néven vált ismertté.
Az amerikai hadseregben gyakran virágnyelven kommunikáltak stratégiailag fontos műveletekről, fegyverekről vagy akár személyekről is. Azt a bombát, amelyet Hirosimára dobtak Little boyként (Kis fiú) emlegették. Megszületésénél több mint 600 ezer ember bábáskodott: tudósok, mérnökök, katonák és polgári személyek, akik közül csak néhány tucatnyi beavatott tudta valójában, hogy mi van készülőben. Az USA számos pontján volt egy laboratórium, műhely, reptér, gyár, amelyet a cél szolgálatába állítottak, a központ azonban a Nevadai-sivatagban, Los Alamosban volt, ahol ezt az addig ismeretlen robbanószerkezetet összeállították.
Harry S. Truman amerikai elnök döntötte el, hogy a bombát a makacs japánok megtörése érdekében mindenképpen be kell vetni, noha a vezérkarban is többen ellenezték ezt, de a „minimalizálni az amerikai veszteségeket” jelszava meggyőzőbbnek bizonyult. Volt, aki legalább egymillió katona halálát vizionálta, amennyiben még elhúzódik a Japán elleni háború, és ezt elsősorban a japánok fanatizmusára, halált megvető önfeláldozására alapozta.
Tény, hogy a kamikaze akciók megdöbbentő hatásúak voltak, jóllehet hatékonyságuk legfeljebb 30 százalékos volt, ugyanakkor a szigetország anyagi tartalékai már teljesen kimerültek, és a jól kiképzett katonák már elfogytak vagy harcképtelenné váltak. Mindezek ismeretében a Little boy mégis útra kelt az Indianapolis nehéz cirkáló fedélzetén San Francisco kikötőjéből, hogy olyan helyre vigye, ahonnan az amerikai harcigépek már leszállás nélkül elérhetik Japánt. Ez Tiniain szigete volt a Fülöp-szigetektől északkeletre, mintegy 2300 kilométerre Tokiótól.
Az amerikaiak 1944 nyarán vették birtokukba, amikor egy gyors akcióval kiverték a szigetet addig megszállva tartó japán alakulatokat. Ezután nagy repülőteret építettek, ahonnan bombázóik fel- és leszállhattak. Ide érkezett meg az Indianapolis 1945. július 26-án. El kell mondani, hogy a térségben még néhány japán tengeralattjáró cirkált és nem sokon múlott, hogy az Indianapolist még célba érkezése előtt megtorpedózza. Ha ez sikerült volna, talán az atomtámadás is meghiúsult volna – legalább is egy időre. A hajó kapitánya, Charles Butler MacVay III (1898–1968) sem tudta, mit szállít a hajóján, felettesei csak annyit közöltek vele, hogy egy szupertitkos szállítmányról van szó, amire nagyon vigyáznia kell. Végül az Indianapolis szerencsésen megérkezett Tinianra, a rakományát elvitték, majd a cirkálót két nappal később a közeli Guam sziget felé küldték, ahol csatlakoznia kellett ahhoz a flottához, amely a japán hadihajók megsemmisítését kapta feladatul. 1945. július 30-án éjfél tájban az Indianapolist egy japán tengeralattjáró megtorpedózta és 12 perc alatt elsüllyesztette. Ez volt az utolsó japán haditengerészeti siker, az I-58 tengeralattjáró parancsnokának a nevét is megőrizte az utókor: Mohicura Hasimoto volt a neve és később még tanúként is szerepelt azon a tárgyaláson, ahol MacVay kapitányt igyekeztek felelőssé tenni az Indianapolis tragédiájáért.
A hadihajón tartózkodó több mint 1100 tengerészből sokan a hajó belsejében rekedtek és ott haltak meg. 900 tengerész a vízben próbált meg életben maradni. Akinek sikerült feljutnia valamelyik mentőcsónakra, az már biztonságban érezhette magát, így is csak 317 személy élte túl a négy napi hánykolódást. Voltak, akik a tengervízzel igyekeztek szomjukat oltani, vesztükre, mások a nagy melegtől delíriumba estek és elmerültek, de igen sok embert a cápák faltak fel. Később ez a tény is „megihlette” Steven Spielberg rendezőt A cápa című filmje forgatásakor. A tragédiát tetézte, hogy az Indianapolist három napig senki sem kereste, rádióadója már az első találatkor megsemmisült, így hírt sem adott magáról. Egy járőröző repülőgép fedezte fel a vízben kétségbeesetten hadonászó tengerészeket és hívott végül segítséget.
A Hirosimára ledobott uránium töltetű bombát egy B-29 bombázó szállította a város fölé. Parancsnoka Paul Warfield Tibbets ezredes volt, aki édesanyjáról nevezte el Enola Gaynek a repülőgépet. Miután kioldotta gyilkos terhét, a gép biztonságos távolságba repült és a személyzet csak a híradásokból értesült a szörnyű pusztításról: 90–160 ezer ember halt meg, az áldozatok fele már a bomba ledobásakor.
Három nappal később ismét bevetésre küldték, ezúttal azonban nem vitt bombát magával, csak időjárásfelderítést végzett a Fat Man (Kövér ember) fedőnevű plutónium töltetű bombát szállító Bockscar számára. Így – mégha közvetve is – végzetes szerepet játszott a Nagaszaki elleni támadásban is. Az történt, hogy a bombát szállító másik B-29-es eredetileg Kokura városra akarta ledobni a szerkezetet, de túlságosan felhős volt az ég, rosszak voltak a látási viszonyok, ezért a gép Nagaszaki fölé repült és ott szabadult meg Fat Mantől. A robbanás itt is iszonyatos pusztítást végzett és a becslések szerint az első hónapokban 60-80 ezer ember halálát okozta.
Jamagucsi Cutomi 1916-ban Nagaszakiban született és mérnökként dolgozott egy helyi cégnél. 1945. augusztus 6-án éppen Hirosimában volt üzleti úton, amikor 8 óra után a villamosból kiszállva egy iszonyatos robbanásban égési sérüléseket szenvedett és a hallását is elveszítette egy időre. Három kilométerre tartózkodott a robbanás hipocentrumától. Egy nappal később már volt annyi ereje, hogy vonatra szálljon és visszautazzon Nagaszakiba. Augusztus 9-én éppen az irodában számolt be a Hirosimában történtekről, amikor ismét iszonyatos robbanás rázta meg a környéket és ő már akkor tudta, hogy mi az. Szerencsére nem szerzett újabb sérüléseket, de még sok éven át különböző betegségekkel, egyebek mellett leukémiával is kezelték. Ennek ellenére sokáig élt, 93 éves korában, 2010. január 4-én hunyt el gyomorrákban. Jóllehet mintegy 160-ra teszik azok számát, akik mindkét robbanásnál jelen voltak, Jamagucsi az egyetlen, akit hivatalosan is számon tartanak.
