Petőfi-emlékév: Lőcse – Késmárk
„Eperjesről Lőcsére mentem. Egész Szepes-megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek.
És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, s a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette puszta várfalakat, látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; folyton meredtek szemeim a Kárpátokra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, ahol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol puszták nyúlnak el, hosszan, ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép Alföldre!
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsébe kelle töltenünk, melyben igen sok szép fiatal leányzó szívecskéje dobog … de nem a magyar nyelvért.
Másnap jókor reggel Késmárkra értünk.
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort. Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz. Nagyon resteltem, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mint-egy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába… a Tátra… a szép leány.”
Lőcsére menet Petőfi Sándor megcsodálta Branyiszkót, a szepesi várat, s a „kis vakondtúrás” Tátrát is, de a hegyekről csak az Alföld jut az eszébe. Lőcsén csak egy éjszakát töltött.
Lőcséről Késmárkra utaztában elkísérte Kerényi Frigyes is. Délelőtt az evangélikus líceumban meglátogatták Hunfalvy Pált, a líceum ismert tanárát. Hunfalvy bemutatta Petőfiéket a líceum Magyar Társaságának. Erről a Társaság jegyzőkönyve így tudósít: „XXI. ülés. Május 3-án. Ez ülésünket jeles költőnk Petőfy Sándor és Kerényi Frigyes ünnepélyesítik jelenlétükkel, melyben Petőfi tulajdon munkáit a társaságnak ajándékozni szíveskedett.” Ez az ajándékkönyv az 1844-ben megjelent Helység kalapácsa volt, a másik pedig az első gyűjteményes kötete, a Versek.
Petőfi líceumi látogatását egy regényes történelmi drámában is megörökítette Scholcz Frigyes, a líceum akkori diákja.
Ebben Petőfi szájába adja a következő szavakat, melyeket az őt üdvözlőkhöz intéz: „Templomba jöttem én is, óriás templomba, melyet Eperjesről jövet a Branyiszkó hegyormáról pillantottam meg először. Bérces Szepesség ez a dicső templom, oltára a fenséges Tátra, melyen reggel a nap tüze ég; szószéke a késmárki Líceum. Egyik felkent papja Hunfalvy Pál professzor úr, hű közönsége meg a nagyreményű múzsafiak.”
Petőfi líceumlátogatása után szót ejt még egy délutáni sonkázásról és borozásról. Este a líceum ifjúsága fáklyás-zenét adott Petőfiék tiszteletére, amikor a délutáni borozgatás hatására ugyancsak hosszan szónokolt Petőfi és Kerényi. Késmárki látogatásával kapcsolatban Petőfi többször megemlékezik a Tátra látványáról. Egyik legszebb jelzője: „a Tátra…a szép leány.” Egyetlen verse van késmárki keltezéssel, ez a Van a nagy alföldön csárda sok. Meglepő, hogy a Tátra fenséges látványa egy alföldi csárda képét hívja elő a költőből.
