Paradicsomi állapotok
Mi kell hozzá? Elérhető vajon ezen a földi síkon, vagy ez is valami olyasmi, amit szimbolikusan kéne értelmezni? Múlt alkalommal az analógiák nem feltétlenül könnyen emészthető világába kalauzoltam az olvasót. Most hadd osszak meg pár olyan könnyedebb, személyes élményt, melyek azon túl, hogy „édenkerti” jelzővel illethetők, komoly felismeréseket hoztak számomra; s mint már tudjuk, az mindig a tudatosság tágulásával jár.
Minthogy nem véletlenül említettem meg a paradicsomi szimbolikát, álljunk meg egy percre, s gondolkodjunk el, mit is jelképez a kifejezés. Bőséges irodalma lévén, nem fogom bő lére ereszteni, de ha egy szóval kéne meghatározni, az én választott szavam mindenképpen az „egységélmény” lenne.
Egységélmény, avagy egységtudat, az az egy állapot, amikor még nem fér két-ség isteni eredetünkhöz. Amikor még a szó legnemesebb értelmében vagyunk egész-ségesek (test-lélek-szellem szintjén), s nem a fél-elem határozza meg cselekedeteinket.
(Zárójelben megjegyzendő, kevés nyelv van a világon, amely ezt az üzenetet a szavak szintjén ilyen csodásan és érthetően át tudná adni.) Kivétel nélkül minden vallás és szellemi hagyomány beszél erről az állapotról. A spirituális gyakorlás sem szól másról – már amennyiben helyén vannak kezelve a dolgok – mint ezen élmény újbóli elérésére tett kísérletről, például meditáció révén.
Hol voltam, hol nem, nemrég (ismét) útra keltem. Ez a nyár egyébiránt is különleges volt számomra, tobzódtam a tapasztalatokban. Az „Egy tábor margójára” című írásomban arról adtam számot, hogy kezdődött ez az időszak szakmai szempontból, milyen nem várt és különleges megélésekhez vezetett a „megengedés” állapota. Szeptember elejével emeltem a tétet, ha lehet ezt mondani. Lengyelországban kötöttem ki, s egy héten keresztül olyan nomád életmódot folytattam egy nemzetközi horgászverseny keretein belül, mint soha azelőtt. No de ne szaladjunk ennyire előre!
Ismerős az az élethelyzet, mikor „véletlenek” teljesen szürreális sorozatát követően találkozunk valakivel, s onnantól más irányt vesz az életünk? Biztos vagyok benne, hogy igen.
(Most engedjük el azt a filozofikus gondolatmenetet, hogy valójában ez mindig így történik, lásd pillangóhatás.) Van úgy, hogy olyan volumenű változások kezdődnek, hogy még legnagyobb szkepticizmusunk is megrendül. Az én életemben 2018-ban jött el ez a találkozás. Klasszikus archetipikus történet, melyről irodalmi művek, népszerű filmek szólnak. Nevezetesen, mikor két ember annyira különbözik egymástól, hogy annál jobban különbözni nagyon nem is lehet, s valami rejtélyes oknál fogva mégis bajtársiasságot vállalnak. Kezdetben lehet, maguk sem tudatosítják, hogyan lehetséges, miért történik ez az egész, de ahogy telnek-múlnak az évek, úgy bontakoznak ki a miértek.
Ekkor találkoztam tehát barátommal, aki azóta meghatározó szereplője lett az életemnek. Hogy hogyan, miért? Ő nagy valószínűséggel azt mondaná, hogy nem tett semmit, s ez részint igaz is.
Az érem másik oldala azonban az, hogy legtöbbször nem direkt kell tennünk dolgokat. Személyiség szinten kéne jelen lennünk egymás számára, példát mutatni; s ahogy a személyiségfejlesztésben megtanultam – ami nem mellesleg érvényes minden segítő hivatásra, így tanári pályámra is – a kongruencia (lélektani értelemben önazonosság) és transzparencia (átláthatóság) mindenek felett áll. Ezeket követi csupán a módszertan, a mit és hogyan.
Meghívást kaptam hát a Solinai-tóhoz, Lengyelországba. Először beindult a már jól ismert automatikus program. Jöttek a különböző kifogások, miért is kéne itthon maradnom. Aztán emlékeztetve magam a megengedés állapotára, illetve tudatosítva az immáron egyre nyilvánvalóbb „bocsánat, hogy élek”, csökkentértékűség sémáját, úgy döntöttem, hogy magamat választom. Nagyon fontos lecke ez számomra, így hát legyűrtem a hárításaim, s láss csodát, kicsivel később kikötöttem a földi paradicsomban. A Besszádok hegységének térsége mesés. Egy helyen megtalálható szinte minden, ami egy természetkedvelő ember számára kedves. Hegység, tó, erdők, csodás levegő és hihetetlen barátságos emberek társaságában sikerült eltölteni két napot.
Az úgynevezett civilizáció csak a horizonton felsejlő fényekből mutatta meg magát esténként. 22 négyzetkilométernyi víz előttünk, leginkább Jurassic Parkra emlékeztető farengeteg mögöttünk. A nyugalom és béke olyan szintet öltött bennem, amire igazán nehéz szavakat találni. Egy csapásra megnyugszik az elme, megváltoznak a prioritások. Felerősödik a madárszó, értelmet nyer a napsütés 36 órányi esőzés után – amelynek egyébként is összehasonlíthatatlanul más minősége van a városi betontengerben tapasztalt kínzó hőséghez képest. Beindul egyfajta rég elfeledett természetes összhang a dolgok rendjével. Az embernek óhatatlanul eszébe jut Rousseau és Thoreau. A legkisebb dolgok is értelmet nyernek, amelyeket hétköznapjaink során még csak észre sem vennénk.
Kegyelmi állapot ez, s mi kell hozzá? Igazán kevés: víz, tűz, levegő és föld, nem több.
(Az sem elhanyagolható élmény, mikor az emberre rájön a szapora, s mint tudjuk az erdők jellegzetes tulajdonsága, hogy nem rendelkeznek túl sok angol WC-vel, sem WIFI-hálózattal.) Majd eljön a napnyugta, minden elcsendesedik, mocorgás hallatszik a bokrok alól. Az ember hátrafordul, s látja, amint egy róka fehér lompos farka szélsebesen elúszik a levegőben. Behunyja a szemét és a kis herceg szólal meg benne: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Megjelent a Magyar7 2024/42. számában.
