Ötven éve halt meg Bernard "Monty" Montgomery

A Londonhoz tartozó Kenningtonban jött a világra 1887. november 17-én, de az Ausztráliához tartozó Tasmania szigetén nőtt fel, ahol apja anglikán püspök volt. A lobbanékony fiút egy verekedés miatt kis híján kicsapták a Sandhurst katonai akadémiáról, amelynek elvégzése után Indiában szolgált. Az első világháború elején, a francia fronton egy szuronyrohamban tüdőlövést kapott és estig feküdt a senkiföldjén magát halottnak tettetve. Amikor sikerült kimenteni, az orvosok már lemondtak róla és a sírját is kiásatták, de végül felgyógyult. A háború hátralévő részét a vezérkarban szolgálta végig, s bár lojális katona volt, elrettentette az a közöny, amellyel a brit tábornokok viseltettek az állóháború hatalmas embervesztesége iránt.

A háború után egy teniszmeccsen barátkozott össze a Rajna-vidéket megszállva tartó brit csapatok főparancsnokával, aki beprotezsálta a vezérkari iskolára. 1921-ben a forrongó, szabadságharcának lázában élő Írországba helyezték, ahol állítása szerint nehezebb dolga volt, mint a francia fronton. De megállta a helyét ott is, majd a gyarmati beosztásokban is, s 1937-ben tábornokká nevezték ki.

A második világháborúban a francia összeomlás után, a brit expedíciós csapatok dunkerque-i evakuálása idején a jól megszervezett védekezésben és visszavonulásban jeleskedett. A kiváló szervezőkészséggel megáldott Montgomeryt Winston Churchill brit kormányfő 1942 augusztusában a Rommel vezette német Afrikakorps elől az egyiptomi Alexandria közelében fekvő el-Alameinig hátráló nyolcadik hadsereg parancsnokának nevezte ki és világossá tette: csak a győzelmet fogadja el. "Monty" néhány hét alatt lelket öntött a lerongyolódott, demoralizált seregbe. Népszerűségét nagyban emelte, hogy gyakran a katonákkal együtt szívta a cigarettát, és nem fordított gondot a szerinte fárasztó katonai formalitásokra. Az elővigyázatos, alapos stratéga csak azután vállalkozott a támadás megindítására, hogy módszeresen szétzilálta a német utánpótlási vonalat, és kétszeres túlerőbe került.

Az 1942. október 23-tól tizenkét napon át tartó el-alameini csatában Montgomery döntő győzelmet aratott Rommel fölött, akit kiszorított Észak-Afrikából. Az afrikai győzelmet követően, 1943 nyarán az olaszországi hadszíntérre került, ahol a szicíliai és dél-itáliai hadművelet alatt többször összekülönbözött a hasonlóan önfejű amerikai Patton tábornokkal.

1944 elején visszarendelték Nagy-Britanniába, majd - jóllehet Churchill és az európai szövetséges haderők főparancsnoka, az amerikai Dwight D. Eisenhower tábornok is túl arrogánsnak és makacsnak tartotta - az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején a szövetségesek szárazföldi csapatainak főparancsnoka volt. Az offenzíva azonban nehézkesen haladt, és a pozíciót szeptemberben Eisenhower vette át, Montgomery "csak" egy hadseregcsoport irányítását tarthatta meg. Leváltása mérhetetlenül sértette, még ha kárpótlásul tábornaggyá léptették is elő, és ettől kezdve még kevésbé volt hajlandó együttműködni a jenkikkel.

Eisenhowerrel stratégiai vitái is voltak: a brit tábornok egy döntő csapással, rövid frontszakaszon akart volna áttörni, az amerikai a lassabb, megfontoltabb előre nyomulás híve volt. Montgomery irányította a rá nem jellemző, kényszerűen gyors tervezés miatt tragédiába fulladt, 1944. szeptemberi arnhemi hadműveletet, amely a Rajna-vidék elfoglalását célozta, a kudarcért a rossz időjárást, az utánpótlás akadozását és a vártnál nagyobb ellenállást hibáztatta.

A csorbát 1944-45 telén köszörülte ki, amikor döntő része volt az Ardennekben indított utolsó nagy német ellentámadás megállításában. A háborút 1945. május 4-én az észak-németországi német erők fegyverletételét elfogadva fejezte be. Montgomery igen aprólékosan készítette elő hadmozdulatait, támadást csak akkor kezdett, ha megfelelőnek tartotta az ember- és hadanyagot. Ez lelassította ugyan az előre nyomulást, de sorozatos győzelmeket eredményezett. Kiválóan átlátta és könnyen érthető dilemmákra tudta egyszerűsíteni a legösszetettebb feladatokat, ami önbizalmával és lényegre törésével párosulva kiváló vezetővé tette.

Katonái rajongtak érte, ugyanakkor állandó vitában állt a politikusokkal és tábornoktársaival. Rendkívül nehéz természetét az éles nyelvű Churchill így jellemezte: "Rendíthetetlen volt a veszélyben, kérlelhetetlen a harcban, elviselhetetlen, ha győzött".

Az önértékelési zavarokkal soha nem küzdő Montgomery egyszer arra a kérdésre, hogy melyik három hadvezért csodálja a legjobban, így válaszolt: "A másik kettő Nagy Sándor és Napóleon." A háború után számtalan kitüntetésben részesült, lovaggá ütötték és külön címet kreáltak neki: ő lett Alamein vikomtja. Egy ideig a Németországot megszálló brit erők parancsnoka, 1946-tól két évig brit vezérkari főnök volt. 1951 és 1958 között a NATO európai haderőinek helyettes főparancsnoki tisztét töltötte be, megbízatásának elején rövid ideig ismét Eisenhower volt a felettese. Visszavonulása után érdes nyilatkozatai miatt sokszor került viták kereszttüzébe, hisz még korábbi bajtársainak is nekitámadt. Az akkor már amerikai elnökké előrukkolt Eisenhowert például azzal vádolta, hogy az ő taktikai hibái miatt tartott egy évvel tovább a háború. Az 1976. március 24-én, nyolcvannyolc évesen az angliai Isington Millben elhunyt Montgomeryt találóan jellemezte, amit egyik katonatársa mondott neki: "Jó dolog maga alatt szolgálni, nehéz magával egy rangban szolgálni, de pokoli a felettesének lenni." Érdekesség, hogy a tábornokról egy koktélt is elneveztek.