Osztrogozsszk hősei
Az urivi hadászati felderítés után két nappal, 1943. január 14-én a szovjet 40. hadsereg Scsucsjénál kettészakította a magyar királyi 2. honvéd hadsereg arcvonalát. A két hídfőállás között lévő kaposvári 10. és kecskeméti 13. könnyűhadosztály kritikus helyzetbe került, s a dermesztő hidegben állásaikat feladva a Dontól délnyugatra fekvő Osztrogozsszk városába vonult vissza harcolva, amit az ellenség hamarosan körbezárt.
Január 16-án a Cramer-hadtest kísérletet tett a scsucsjei betörés elreteszelésére, de eredménytelenül. A pécsi IV. hadtest részei – a 10. és a 13. könnyűhadosztály, soraikban felvidéki honvédekkel – a Tyihaja Szoszna mellett fekvő Osztrogozsszkba hátrált, ahol a német 168. gyaloghadosztállyal együtt védelemre rendezkedett be, miközben a magyar arcvonaltól délre a szovjetek elfoglalták Rosszost, bekerítéssel fenyegetve a miskolci VII. hadtestet.
Vigyázó Gábor vezérkari alezredes, a kecskemétiek vezérkari főnöke így emlékezett meg a helyzetről: „Hadosztályunk ereje talán éppen abban mutatkozott meg, hogy nem tudta a kettő hadosztály /:7. és 10.:/ rajtunk való visszaözönlése megtörni, magával ragadni, mindenki ottmaradt parancsnoka mellett és a parancs értelmében visszamaradt a városban és ott magát körülzáratta.
(…) hasonló esetben és helyzetben sok hadosztályparancsnok örülhetett volna, ha a csapatok 50%-át vissza tudta volna tartani. (…) Mint a pokoltól, úgy féltek a csapatok és parancsnokságok Ostrogoshsk-tól, a városon mindenki csak sietve keresztülvonult, de sem éjjelezésre, sem pihenésre a várost fel nem használta. A városból mindenki csak menekült. A város maga is a sötétben rémes látványt nyújtott. A környező tanyák, falvak mind égtek, a városban 4–5 hatalmas tűz pusztított, megvilágítva kísértetiesen az amúgy is romváros üszkös, égnek meredő csupasz falait. Közben a tevékenykedő orosz repülők csak fokozták a hatást.”
A szovjet 40. hadsereg három lövészhadosztálya észak és dél felől megkerülte Osztrogozsszkot, ám délnyugat felé még szabad volt az út. Miután tüzérségük, nehézfegyvereik zöme odaveszett és „az emberek fagyottak” voltak, vitéz Heszlényi József altábornagy, a IV. hadtest parancsnoka a visszavonulást javasolta, de a 2. hadsereg-parancsnokság másként rendelkezett: „Osztrogozsszkot az utolsó emberig tartani kell.”
Lelkiállapotukat nemes gertenyesi Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy is megörökítette: „A hangulat és a helyzet bent a városban természetesen magán viselte a körülzártság tényét. Nyomasztólag hatott a teljes tájékozatlanság.
(…) Felmentésben már nem bíztunk, mert tudtuk, hogy a német Cramer-hadtest valahol elakadt. Éreztük, hogy az orosz nem erőszakolja a város elfoglalását, aránylag kisebb erőkkel támadott. Valószínűleg azért, mert erőit a hadsereg ellen küldte, a városnak amúgy is el kell esnie. Azt, hogy milyen nagyságú orosz erők lehetnek köztünk és a hadsereg között, nem is sejtettük. A támadások súlyát a városban eddig a magyar arcvonal viselte. Megnyugtató volt, hogy a német erőknek eddig sikerült a város déli kijáratait szabadon tartani. Az út hátrafelé azonban már nemigen volt szabad. Hermetikus elzárás tehát még nem állt be. (…) Egy kitörés sikerében mindazonáltal bíztunk. Számítottunk azonban arra, hogy egy kitörés orosz ellenakciót fog maga után vonni.
A hangulat nálunk a fentiekhez megfelelően alakult. Akadt tiszt a hadosztály-parancsnokságnál, aki különben kiválóan elvégezte kötelességeit, de felszerelését egy pillanatra sem tette le, ideértve a kézigránátokat a zsebekben, a sisakot a fején. Sokaknál az alkoholfogyasztás fokozódott. Az alkohol fogyasztását a hideg miatt nem lehetett megtiltani. Az emberek nem voltak olyanok, mint rendesen, valószínűleg magam sem. Nyugodt alvásról nem lehetett szó. Igen gyakran rontott be jelentőfutó, sokszor tiszt is azzal, hogy az orosz harckocsikkal itt és itt betört, utcai harcok stb. Ilyenek persze az idegekre mentek. Leírni a hangulatot igen nehéz, ilyet végig kell csinálni. Hozzá még a dermesztő hideg” – fogalmazott Hollósy-Kuthy László.
Rumy Lajos ezredes, a budapesti 31. gyalogezred parancsnoka írta a városban uralkodó állapotokról: „Az élet a körülzártságban olyan, mint a halálraítéltek utolsó 24 órája. Mindenünk van, amit csak szem-száj kívánhat. Csokoládé, pezsgő stb. Minden téli felszerelés bőségben. Hihetetlen kincsek felhalmozva, melyek a jelek szerint tönkremennek.”
Január 19-ére a védők lőszere elfogyott, a hóviharok miatt pedig az utánpótlást nem lehetett légi úton biztosítani. Fokozódott a szovjet tüzérség tevékenysége és egymást érték a légitámadások. Miután a Cramer-hadtest felmentési kísérletei kudarcot vallottak, a magyar
2. hadsereg-parancsnokság javasolta a német Heeresgruppe B-nek, hogy a Dietrich Kraiss német altábornagy parancsnoksága alatti védők törjenek ki Osztrogozsszkból, különben odavesznek. Ezt engedélyezték oly módon, hogy Alekszejevka felé meneteljenek.
A német kitörés biztosítása a honvédekre hárult, így a kecskemétiek 15 km-es arcvonalon húzódtak szét. Este nyolc óra húsz perckor a magyar csapatok is megindulhattak. Vigyázó vezérkari alezredes harctudósítása szerint „(…) a hadosztály-parancsnokság udvarán állva, órával a kezemben figyelemmel kísértem az eseményeket. Hatalmas dörrenések rázták meg a levegőt, nemsokára 8–10 helyen tüzek szálltak az égnek, jelezvén, hogy a város belső területének a parancs szerinti visszavonhatatlan kiürítése megkezdődött. A visszavonulási úton a biztosítási feladattal el nem foglalt egységek az utak teljes szélességében gyülekeztek és a legnagyobb rendben, minden idegesség nélkül várták a menet megkezdését, illetve a menetoszlopba való besorolásukat. Kizárólag a pontos előkészületek és Rumy ezredes személyének volt köszönhető, hogy két órával a kiürítést elrendelő parancs kiadása után az elővéd menetét a városból tényleg megkezdhette.”
A németek kevés veszteséggel törtek utat délnyugati irányban. A szovjetek azonban még a hajnal beállta előtt átcsoportosították erőiket, így a magyar menetoszlopok Novij Olsannál elakadtak.
Az élen haladó kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj parancsnoka, Duska László százados észlelte, hogy az út előttük lezárult, így a parancs ellenére nem nyugat, hanem dél felé indult meg. Helyzetfelismerése hozta meg a sikert. Folyamatos tűzben követték a legyengült csapatok, Duska százados pedig „az általános fejetlenségben és zűrzavarban mintaszerűen erélyes fellépéssel rendezte szét-szétszóródó kötelékeit, vitéz magatartásával és személyes példájával pedig többször magával ragadta már-már csüggedő legénységét (pl. géppuskafészkek megrohamozása, a visszahúzódó ellenség erélyes lövetése, stb.).” E tettével a rámenős tiszt méltán érdemelte ki a honvédség 4. tagjaként a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
A hírhedt január 24-i hadparancs ellen egyedül a 13. könnyűhadosztály parancsnoka tiltakozott, erélyesen visszautasítva az abban felhozott vádakat: „(…) jelentem, hogy a 13. könnyű hadosztály csapatai a most lefolyt harcokban az áttörés következtében meghosszabbodott arcvonalán megvédte és tartotta. Visszavonulását csak parancsra hajtotta végre. Fegyvereit csak akkor hagyta ott megsemmisítve, amikor már nem volt mivel elszállítani. Ostrogoshsk-ban körülzáratott. Védőállásait visszavonuló nagyobb csapatrészek mellett is elfoglalta és tartotta.
Ostrogoshsk-ból mint a német csapatok véglépcsője parancsra kitört. Az egyenlőtlen és minden tájékozottság nélküli kitörési harcban felmorzsolódott és eddig ismeretlen veszteségeket szenvedett.
Gyülekeztethető csak a teljes felmorzsolódás és az általánosan ismert hátsóbb saját helyzet miatt nem volt.
Fentiek alapján kérem annak kivizsgálását, hogy a 13. könnyű hadosztály megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát.
A kivizsgálást nemcsak a 13. könnyű hadosztály, hanem az egész 2. magyar hadsereg érdekében is kérem.”
Levéltári források híján nem tudni, a tábornok kapott-e választ, de az alföldi bakák veszteségeik ellenére kijutottak a gyűrűből és az Ilovszkojénál körbezárt magyar repülőket is felmentették.
Megjelent a Magyar7 2026/3. számában.
