Őrzők a Pinka mentén

Tekintetünk inkább kelet felé fordul, az ezer darabra tört régi Haza irányába, amely még mindig temérdek mesét, történetet tartogat számunkra.

És ezeket a meséket, történeteket illik megőrizni a jövőnek, hátha száz év múlva is lesznek hazajárók, akik a Hutwischon bámészkodva szintén kelet felé látják kanyarogni a múltat és a jövőt.

Mikor ezeréves határról beszélünk, hajlamosak vagyunk csakis a Kárpátok láncaira gondolni, amely természetes védőfalként állt őrt egy ezredévig Magyarország északi, keleti és déli szélein. Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a történelem során gyakran nyugatról is értek minket támadások. Ezt a veszélyt felismerve eleink nyugaton, az Alpok lealacsonyodó nyúlványain is kiépítették a gyepűrendszert. Mikor tehát ezeréves határról beszélünk, jó, ha tudjuk, hogy azt az Őrvidéken a Lajta-hegység, a Rozália-hegység, a Lánzséri-hegység és a Borostyánkői-hegység gerincein kell keresni.

Az említett középhegységek közül most a Borostyánkői-hegység legszebb részeit jártuk be és vettük górcső alá. A Gyöngyös-patak és a Pinka folyó közt elterülő hegységet keleten a Góborfalva és Vágod közti nyereg választja el a Kőszegi-hegységtől, míg nyugaton a Weschel-hegység határolja. Bármerre is tekintsünk, a jelentősebb tetőkön középkori várak magasodnak, hogy még a történelemben járatlanabbak is beláthassák, miért is nevezik Őrvidéknek ezt a tájat.

A XIII. században kővárak sokasága épült az Alpokalján, a székely íjászok helyére pedig német lovagok érkeztek. A későbbi évszázadok törökellenes harcai szintén nem a magyarság lélekszámának emelkedésével jártak. Vas vármegye nyugati szélének várai ráadásul gyakran kerültek német nemesi családok birtokába, akik inkább német és horvát telepesekkel pótolták az emberhiányt. Talán ezért sem lepődünk meg, hogy a Borostyánkői-hegységben és környékén ma már leginkább csak a benzinkutas és a pincér magyar.

A hegység névadó települése, Borostyánkő az ókorban a Balti-tengertől Rómáig húzódó Borostyánút fontos állomása volt, de már az őskorban is bányászták a környék legfontosabb kincsét, a szerpentinkövet.

A könnyen megmunkálható zöld ásványból a kisváros kőfaragói ma is készítenek dísztárgyakat és ékszereket, melyek egyik legérdekesebb bemutatóhelye a főtéri Sziklamúzeum. Borostyánkő azonban többszörösen is érdekes hely számunkra. A szerpentinit kapcsán tanösvény is épült itt, és a falu határában álló meleg vizes fürdő is vonzó célpont.

Borostyánkőről nem mehetünk el úgy, hogy ne látogassuk meg Egán Ede sírját, aki kormánymegbízottként sokat tett a ruszinok felzárkóztatásáért, és akit emiatt bérgyilkosok lőttek agyon.

Sorsának állomásai is beszédesek: a ma már Horvátországhoz tartozó Csáktornyán született, a ma Ukrajna részét képező Munkács határában halt meg, míg sírját az ausztriai Borostyánkőn találjuk meg, miközben ő ki sem mozdult Magyarországról.

Borostyánkő felett kezdődik a hegység magasabb régiója, melynek egyik leglátványosabb pontja a Kőhalom boszorkánya nevű kilátóhely, amely egy kurgánszerű magaslat. A csúcsról ellátni a Bakonyig és Pozsonyig. A hegység jelentékeny magassága mellett elég sűrűn lakott: a falvak felhúzódnak 800 méteres magasságig, a hegyoldalakban szántók, legelők váltakoznak az alpesi fenyvesekkel. Az innen a Pinka felé tartó patakok szép völgyeket vájtak maguknak. Le is ereszkedünk az egyikkel a Pinka mentére, ahol a székely időkből maradt meg Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget, valamint Alsó- és Felsőlövő községek neve is.

Felsőőr mindkét végén a már nálunk is jól ismert multik áruházai és autókereskedések terpeszkednek, a városban ma már ritka a magyar szó. Telefonhívásainkra – hogy kit is érdemes keresni magyar ügyekben – csak elutasító választ kapunk. Ez Ibizán telel, az Murauban síel – hiába, no, ez nem Erdély, ahol pillanatok alatt lehet keríteni valakit, aki éppen ráér mesélni a környékről. Igazából itt senki nem ér rá, itt mindenki rohan valahova, a munka után még el kell menni a fitneszterembe vagy éppen nordic walkingolni.

Persze nem adjuk fel, és kiderül, nem minden ajtó van zárva: Felsőőrön, a Magyar Kultúregyesület házában belecsöppenünk egy gyermekfoglalkozásba, ahol heti egy alkalommal a magyar gyermekekkel óvodapedagógus foglalkozik.

Ez kiváló alkalom a nyelv ápolására, és arra, hogy a magyar közösség összejöjjön. Némileg felvértezve indulunk felfedezni Felsőőr magyar városrészét, a Felszeget. Mintha hazacsöppennénk: a református templom környékén sok szép tornácos ház közt sétálhatunk, miközben a sétához kapott kiadványból Felsőőr címere köszön vissza ránk. A középkori magyar vitéz mindkét kezében kard van, az egyik felemelve, sújtásra készen áll, míg a másikat maga előtt keresztben tartja.

A szomszédos település, Alsóőr címerében is ott a magyar vitéz. Alsóőr kissé félreesik a főúttól, ezért elkerülte a városiasodás, megmaradt egyszerű falunak. A falu közepén 1973 óta működik a tájház, melynek üzemeltetője, Szabó Ernő bácsi szinte mind a 3000 tárgynak ismeri a történetét.

A tájház falai közt hallgatni a régi magyar múltból itt ragadt Ernő bácsit – ez az, ami itt, Ausztriában is visszavarázsol bennünket abba a szép lassan kimúló világba, amely itt napnyugaton tényleg csak a tájházak falai közé szorul vissza.

Vagy éppen Őrisziget Árpád-kori templomába. A Szent László-templom legrégibb része, az apszis valószínűleg már régen állt, amikor 1386-ban először említik az épületet, a templomhajó viszont XVI. századi. A katolikus templomtól mindössze 100 méterre ott áll az evangélikusok temploma is, rajta a felirattal: Erős várunk nékünk az Isten. Az evangélikus lelkész, Mezmer Ottó gyorsan visszaránt bennünket a valóságba: a felsőőrségi magyarság előtt körülbelül még 3 évtized van, aztán a nyelv eltűnik, a Bécsbe tartó fiatalok ugyanis nem viszik tovább a hagyományokat. Egyedüli reményt az anyaországból érkezők jelenthetnek, akiknek még erősebb a magyar identitásuk, erősebb a kapcsolatuk a magyar kultúrával.

Hazafelé autózva még visszatekintünk a Pinka mente magyar településeire, miközben arra gondolunk, lesz-e még magyar szó, amikor újra erre járunk? A választ a Pinka völgyében élők fogják megadni.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/47. számában.