Olvasói levél - Elvesztettük az adventet

Talán azért, mert az adventtel együtt az értékrendünket is elveszítettük, vagy mai nyelven szólva, hagytuk, hogy átprogramozzanak bennünket a divat, a sajtó, a reklám a televízió és mobiltelefon, vagy éppen a rohanás ragacsos feltételeinek megfelelni vágyó életforma elfogadásával.

Nem baj, hogy jó vagy rossz amit csinálok vagy ahogy élek, de ez az enyém ez az én életem és ebbe beleszólni nincs joga senkinek. Rossz úton járunk, csak rohanunk és rohanunk és nem látjuk és talán nem is akarjuk látni a fényt az alagút végén.

Gyerekkoromban, az 1950 és 60-as években még minden másképpen volt, még  élt bennünk a várakozás varázsa, megvolt az adventja minden egyes eseménynek. Nem csak a karácsony meg a húsvét előtti időszakban, de minden velünk lejátszódó esemény előtt ott volt az az igazi jóhiszeműen gondolt kis lelki feszültséggel megtelt várakozás, amely értékessé tette a megvalósulást. Tudtunk örülni egy szem cukorkának, narancsnak, nápolyinak vagy csokoládénak, minden, manapság hétköznapinak vélt eseménynek, ami számunkra akkor egy-egy kis ünnepet jelentett. Vártuk a Mikulást még akkor is amikor már rég tudtuk, hogy csak a szomszéd Pista bácsija öltötte magára a tiszteletet parancsoló jelmezt.

Vártuk a karácsonyt, mentünk kántálni és azt a kis pénzadományt, amit az énekléssel majd összegyűjtenénk, gondolatban már előre  százszor is elköltöttük valamire. Naponta háromszor is átszámoltuk a pénzmagot és örültünk, ha 60-70 néha 100 koronát tudtunk a magunkénak érezni.

Bizony 100 koronáért legalább 200 helyen kellett elénekelni a „Mennyből az angyalt“, de csakis egyedül, hogy az adományon ne kelljen osztozkodni. Vilia este az egész falu zengett a falsul énekelő sok kis kántálótól. Ugyanez volt a húsvéttal is, azzal a különbséggel, hogy ott a várakozást  a farsang meg a böjti időszak jelentette. Húsvét előtt 40 napig hetente háromszor böjtöltünk, hétfőn, szerdán és pénteken. Ilyenkor nem lehetett húst és zsíros ételeket enni. Alig bírtuk kivárni a húsvét reggelt, amikor kedvünkre ehettünk a szentelt sonkából, kolbászból, sárgatúróból, kalácsból (pászka) és ilyenekből.

Az adventi a várakozás egy csodálatos valami, ez adja meg az életünk savát és borsát. Olyan ez egy kicsit, mint amikor fiatal szerelmesen randira megyünk és 10-20 percet várni kell a kedvesünkre.

Várakozás nélkül üres az életünk. Ha az adventet kiszorítjuk az életünkből az az embernek előbb-utóbb lelki depressziót  okozhat. Nem csak, hogy nem teljes, de üres nélküle az életünk.

Talán a szegénységben jobban egymásra voltak utalva az emberek. Ezt nem is szégyellték, bátran mentek egymástól kölcsönözni bármit, élelmet, edényeket vagy szerszámokat, mert ez így volt rendjén és így volt természetes. A disznóölések a közös kántálások, öntözködések, bizony összetartották a szomszédokat. Élt még bennünk az a tulajdonság, hogy kölcsönösen tudtunk örülni egymás sikerének, új ruhájának, biciklijének, bútorának...

Őszülő fejjel azt vallom, hogy az emberekben kettősség van és magunknak kell eldöntenünk, hogy melyik utat választjuk. Ahogyan az életünkben benne van a fény és az árnyék, a hideg és a meleg, a kicsi és a nagy a jó és a rossz és még a végtelenségig sorolhatnám...

Így található meg az emberben az angyal és a gonosz, az isteni és sátáni hajlamok, csak rajtunk múlik, hogy melyiket tápláljuk. Rohanó világunkban megfeledkeztünk az útkeresésről.

Konkrétabban kellene elmélkednünk azon, hogy mit is keresünk ezen a világon és vajon mi a célja a mindenhatónak velünk, hogyan sáfárkodunk a ránk bízott tálentumokkal.

Ha rátalálunk a saját utunkra, akkor már csak követnünk kell a belső énünk sugallatát. Ha nem követjük, jönnek a betegségek, szerencsétlenségek, figyelmeztetések arra, hogy valamit nem jól csinálunk. Az elmélkedésnek a meditációnak pontosan ez a feladata, önmagunk és saját életünk megtalálása. Ezért (volt) fontos az advent az elcsendesülés, hogy lassan, de biztosan megérezzük az isteni szikra üzenetét.