Old Shatterhand Bangkokban
Sokan furcsán néznének rám, ha azt találnám mondani, hogy Old Shatterhand az 1848-as szabadságharcban a komáromi vár védője volt, mint huszár főhadnagy. Mások, a mai gyerekek pedig azt kérdeznék, hogy ki az az Old Shatterhand?
A valóságtól azért nem áll olyan távol az állítás. Főleg akkor nem, ha elárulom, hogy Xántus Jánosról beszélek, akit 1849. február 8-án fogtak el az osztrákok a komáromi várból való kitöréskor. A Csokonyavisontán született nagy természettudós és az amerikai bennszülött indiánok nagy védelmezője ugyanaz a személy. Hihetetlenül kalandos életéről sokat cikkeztek akkoriban az angol nyelvű lapok.
Nos, ezeket a történeteket olvasta Karl May, s ha hinni lehet a legendának, még engedélyt is kért Xántus Jánostól, hogy róla mintázhassa Winnetou sápadtarcú barátját. A drezdai Karl May múzeumban állítólag ma is megtalálható ez a levél.
Hogy érthetőbb legyen, a legvégén kezdem. Xantus Barbara színésznő ükapja, a polihisztor Xántus János, a halálos ítélet elől Amerikába menekült, ahol jogi végzettsége ellenére a vasútépítésben alkalmazták. A vasúti nyomvonalak azonban az őslakos indiánok földjein haladtak keresztül, így számos konfliktushelyzet adódott. Xántus hihetetlen diplomáciai érzékkel oldotta meg a problémákat. Szoros barátságot kötött a potawatomi, szeminol és kickapo indiánokkal, a tőlük gyűjtött tárgyakat elküldte a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Megemlíteném, hogy a győri Xántus János Múzeumban látható Old Shatterhand híres Henry-karabélya, melynek ezüstözött zárborító lemezébe a John Xantus nevet vésték.
1853-ban a New Orleans-i Egyetemen tanít, majd John Xantus de Vesey (Vései Lajos) néven a kansasi Fort Riley erődben szolgált őrmesterként. Abraham Lincolnék, vagyis az unionisták oldalán harcol. „Szeretném, ha az egész világ velem utazna s mindent látna amit én látok”, írta Philadelphiából küldött levelében 1857-ben. Rendíthetetlen hazafiságát, hazaszeretetét utazásai csak mélyítették. Ekkoriban írta a következő sorokat: „Higgyétek el barátaim, a magyar sohasem leend amerikaivá, hogy szívét, keblét érzelmeit s lelkét is oly hideggé fagyassza, mint az érc, melyből a dollár veretik. A magyar számára csak egy hely van e nagy földtekén: Hazája! ... Bár merre kóboroljunk e széles világ hátán, s bármily jól folyjon dolgunk, csak egy hang cseng füleinken át honvágyó keblünkbe: A haza!”
Xántus diplomáciai érzékét az is bizonyítja, hogy a későbbiekben Mexikó amerikai konzulja lett. A szabadságukért harcoló nemzetekről itt sem feledkezik meg. Pontosan ez okozta a vesztét, hiszen a felkelők oldalára állt Amerikával szemben. Ezért visszahívták, és 1864 nyarán betegen érkezik haza, Ótátrafüredre, ahol gyógykezelésen vett részt. Hírneve itt is utolérte, egy nagy ünnepség közepette forrást neveztek el róla.
Világhírű felfedezőnket 1868-ban az akkori közoktatási miniszter, Eötvös József Kelet-Ázsiába küldte egy osztrák–magyar expedíció tagjaként. Erről az útjáról több mint 350 ezer darabos természettudományi és 2690 darabból álló néprajzi gyűjteményt küldött haza.
Bejárta Thaiföldet (Sziám), Kelet-Indiát, Ceylont, Borneót, Szumátrát, Jávát, Japánt és Kínát. Kelet-ázsiai munkásságával Sipos Sándor barátomnál, a thaiföldi magyar nagykövetnél találkoztam. Számos eredeti fényképet, különleges dokumentumokat mutatott Xántusról.
A sziámi expedíciónak különösen nagy jelentősége volt, hiszen ez volt az Osztrák–Magyar Monarchia első hivatalos látogatása Thaiföldön. Az 1869. május 17-én aláírt kereskedelmi és hajózási megállapodást éppen ottjártamkor állították ki a Bangkoki Nemzeti Múzeumban. Az egyezmény részletesen kitért az egymás országában tartózkodó állampolgárok jogaira, megtiltotta a vámok és adók kivetését, valamint garantálta egymás hajóinak a védelmét.
Az osztrák–magyar küldöttség a szerződés aláírásakor a legmagasabb állami kitüntetést, vagyis a Szent István-rend nagykeresztjét adományozta V. Rámának, Csulalongkor királynak. A későbbiekben ő volt az első thai uralkodó, aki Magyarországra látogatott.
Xántus János nem nézte jó szemmel, hogy a királyi alattvalók négykézláb csúsznak-másznak a magas rangú thai urak előtt. Amikor előtte is így tettek, megtiltotta, és azt mondta nekik, viselkedjenek emberek módjára, s egyenesedjenek fel, elvégre nem csúszómászók. Élménydús sziámi beszámolóiból csak néhány dolgot idéznék. Az egyik a királyi fogadás előestéjén játszódott le. A fiatalabb magyar attasék díszmagyarban szerettek volna a király elé járulni, de az osztrákok tiltakoztak. Ezt is Xántus oldotta meg az admirálisnál, aki azzal zárta le a vitát, hogy „ha Apponyi, Károlyi, Esterházy osztrák követek díszmagyarban jelenhettek meg Szentpétervárott, Berlinben és Párizsban, miért ne jelenhetnének meg a köztünk lévő attasék ily ruhákban, mely a követség fényét csak emelheti.”
Amikor Scherzer báró (az expedíció főnöke) felszólította Xántust, hogy gyűjteményét a bécsi múzeumnak, a ritka állatokat pedig Schönbrunnak küldje, hősünkből kitört a forradalmár és sziámi tigrisként védte a magyar érdekeket. Természetesen az összes anyagot a Magyar Nemzeti Múzeumnak küldte, s úgy összeveszett a báróval, hogy 1889. október elején otthagyta az expedíciót és saját szakállára folytatta tovább a kutatást.
Thaiföld első részletes leírása is (Uti jegyzetek Sziámból) a világjáró Xántus Jánosnak köszönhető. Számos addig ismeretlen állat és növény ismertetését neki köszönheti a tudomány, így nem véletlen, hogy sok élőlény megnevezésében benne van a felfedező neve is.
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Néprajzi Múzeum igazgatója, neki köszönhetjük a budapesti állatkert létrejöttét, s ő volt az első igazgatója is. A Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja. Expedícióival, színvonalas ismeretterjesztő előadásaival és írásaival nagyban hozzájárult a magyar és az egész világ tudományos fejlődéséhez.
Csadcsart Szittipunt Bangkok kormányzója és Szijjártó Péter külügyminiszter és 2024. március 19-én a bangkoki Szuan Phlu Parkban közösen avatták fel Xántus János szobrát és a mögötte lévő Budapest-sétányt, tovább erősítve ezzel a két ország barátságát. Napjainkban a keleti nyitással a thai–magyar barátság is erősödni látszik, ennek ékes bizonyítéka a bangkoki Bencsasziri parkban a thai–magyar barátság emlékfája is.
Életének utolsó napjait ő is az egykori „magyar Riviérán”, Voloszkóban töltötte. 130 évvel ezelőtt, 1894. december 13-án hagyta itt végleg – ahogy írta – a csodálatos világot, melyet annyira szeretett volna megmutatni mindenkinek.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/50. számában.
