Olajban pancsoló Baku
Kész kaland eljutni Bakuba, főleg ha vonattal teszi meg ezt az ember. Bő tizenkét órás zötykölődés Tbilisziből Bakuba. Eme élményluxus nekünk megadatott. Mivel ez a maga nemében egy szervezett utazás volt, így a vonatjegy és egyéb logisztikai szervezéssel nekünk nem volt szükséges bíbelődni. Útravalóul grúz lepénykenyér alias hacsapuri és mehetett az éjszakai járat.
Hajnali három körül érkezhettünk meg a grúz-azeri határhoz. Aki a schengeni övezeten belül szocializálódik annak biztos jópár furcsasággal fog járni az ott megélt szituációk. Arra már nem igazán emlékszem, hogy hány percig állt a vonat, mert csipás szemekkel kellett jóformán vigyázzba állni és várni sorunkra. Egyik katona behozott egy bazinagy táskát, kinyitotta és bekapcsolta a műszert. Rendesen beolvasták a retinádat, majd a vízum felmutatása után engedtek aludni. A német juhászkutyák addig kellő szimattal végezték dolgukat, majd valamikor hajnalban tovább zakatolt a még valamikor a prágai tavasz idején összehegesztett vonatunk.
Usanka a fejre, késő reggel már a bakui főpályaudvaron pislogunk. Három napos program várt minket az azeri fővárosban. Itt aztán minden tetőtől-talpig megvolt szervezve. Szállodánk nem volt messze, így gyalog mentünk oda. Az azeriek nem bízták a véletlenre, egy nagyon elegáns szállodában lakhattunk. A reggelik nagyon finomak és a panoráma a városra szintén nem volt piskóta. Azért az menő dolognak számított nálam, hogy a pincérsrác kellő eleganciával és méltóság teljességgel rittyentette össze előttem a tojásrántottát.
Azeri testvéreinknél van pénz dögivel, hiszen az olajiparban nyomatja a bizniszt. A felhőkarcolók és a szebbnél szebb épületek sorra épülnek, mutatva Baku gazdagságát. Természetesen a fejlődés rombolással is jár. Főváros előtt - miközben ültünk a vonatban - láthattuk, a környék eléggé el van hanyagolva, mondhatni élhetetlen. A környezetszennyezés nagyon magas, a szmog napi szintű, főleg akkor, ha még a ködös idő is rásegít ezzel. Na mi pont ilyen szituációt fogtunk ki, mikor lehetőségünk volt egy kicsit megismerni a várost.
Városnézős napunk előtti estéjén lehetőségünk volt belecsöppenni a bakui éjszakába. Borkóstolóra menet a belváros pazar kivilágítással fogadott minket - épületek szépen megvilágítva, tisztaság mindenhol. Borkóstoló után még elvittek minket egy puccos szórakozóhelyre, ahonnan jóformán menekültem. Már annyira sznob volt az egész, hogy már nekem is derogált. Hétköznapra esett a vizit, ráadásul a kutya nem volt ott rajtunk kívül. Egyedüli pozitívum a szép kilátás, ami elénk tárult a Kaszpi-tengerről. Vagyis lett volna, ha éppen a köd nem száll le. Térkép volt nálam, így nem féltem attól, netán beszippant a főváros. Mivel kajás voltam, megálltam egy gyorskajázósnál is, ahol nagyon készségesek és vendégszeretőek voltak. Eurót elfogadtak, mivel manvat (azeriek pénzneme) az nem volt nálam. Lassacskán visszasétáltam a szállodába. Tudtam, gömöri utazótársam aggódni fog, de ő már csak ilyen, aggódott helyettem is.
Másnap ugye következett az a bizonyos városnézős napunk. Úgy volt, délelőtt tízkor repülünk ki. Szokás mondani, pontosság a királyok erénye. Hát nálunk mindenki paraszt volt, nemhogy király. Szobatársam és én voltunk csak pontosak. Jó nagy csúszással mentünk neki a városnak. Morogtunk is, de ez van, ha egy nemzetközi bandát kell koordinálni. Eső lába lógott, ráadásul köddel karöltve a szmog is rátelepedett a városra, így felejtős volt, hogy szép képeket tudjak csinálni. Ettől függetlenül gondolom győztünk mindent megnézni, már amit lehet ilyen kevés idő alatt. Azért írtam, hogy gondolom, mert nekem sikerült lemaradnom és ismét magamra maradnom. Igazából nem bántam, legalább a magam ura lehettem. Az idővel tisztában voltam azon téren, mikorra kell visszatérnem a szállásra. Elbámészkodtam és sétáltam az óváros régi megmaradt falai között, miközben a lokumot (szultánkenyér) adagoltam magamba. Tettem egy kört a belvárosi forgatagban, majd beültem megmelegedni egy finom török teára. Őszintén megmondom, néha jó elveszni egy nagyvárosban és csak egyszerűen élvezni a pillanatokat.
Vonatra indulásunk előtt még beugrottam a szálloda mellett lévő borbélyhoz. Efféle arcszőr kopasztást előtte Koszovóban végeztem, gondoltam itt is megszépítenek egy kicsit. Arcomat lecsupaszítva készültem egy újabb egész éjszakás vonatútra. Várt minket Grúzia, vagy pontosabban fogalmazzak Misaktsieli kicsiny faluja, ahol még egy hétig élvezhettük a kaukázusi vendégszeretet, képzések és tréningek formájában. Utána nem maradt más hátra, összepakolva és könnyes búcsút véve, indulásra legyünk készen. Irány haza!
