Odaát a bukovinai határhavasokban - VIDEÓVAL
Várható volt, hogy a nagy barangolás közepette szép lassan elfogynak alólunk a kétezer méter körüli kárpáti hegységek, legalábbis azok, amelyek a hajdani Magyarországhoz tartoztak. Ez a pillanat 2016-ban következett be, mikor a Kudzsiri-havasokról széttekintve megállapítottuk, hogy ha minden egyes csúcson nem is jártunk, de nagyjából minden hegységet megismertünk a régi nagy hazában. A Kárpátokkal azonban nem csak a történelmi Magyarország büszkélkedhetett; jutottak nagyszerű vidékek, természeti csodák az ezeréves határon túl Galíciának, Bukovinának és Moldvának is, elég, ha csak a Kapacinára, vagy a Dnyeszter menti Obcsinákra gondolunk.
2016 decemberében közülük is a Bukovinához tartozó Szuhárd-hegységet szemeltük ki egy jó téli túra helyszínéül, amely azért nem tisztán Bukovina területén fekszik, egy kis terület jutott belőle nekünk is jó ezer évig. Ez a kis terület az Emberfő-csúcs nyugati oldala, és az onnan alászálló völgyek. A Szuhárdról egyébként az égvilágon semmit sem sikerült kideríteni előzetesen; magyarul semmiféle leírás nem található róla sem az interneten, sem a turista archívumokban. Régi, román kiadású térkép kering róla a világhálón, abból megállapíthattuk, hogy a Rotunda-hágóval kapcsolódik a tőle nyugatra fekvő Radnai-havasokhoz. Ez a hágó hordozza magán az említett ezeréves határt is, amely egyben vízválasztó is: a gerincút a Rotundáról felvisz az Emberfőre, ott azonban kettéválik, ugyanis a Szuhárd főgerince délkeletre tart, míg a vízválasztó gerinc délnyugatra a Szuhárd-hágóba ereszkedik le, amelyen túl már a Borgói-havasok következik. A főcsúcstól délre a Cosna-patak, míg keletre az Aranyos-Beszterce gyűjti össze a hegység vizeit, hogy Etelközbe jutassa őket, egyedül a nyugati völgyek vizei egyesülnek a Nagy-Szamosban, amely ugye befelé, a Kárpát-medence belseje felé tart.
A Szuhárd-hegységben tett túrákhoz kiváló „alaptábor” Dornavátra, amely 800 méteres magasságával egykor a Monarchia egyik turisztikai ékköve volt. Ahogyan a Monarchia letűnt a történelem állandóan forgó színpadáról, úgy kopott meg Dornavátra hajdani fénye is az utóbbi 100 esztendőben. Pedig akkor még Ferenc József és Ferenc Ferdinánd is élvezte itt a boldog békeidőket. A kezelőközpontok, mofetták, filagóriák, a Kaszinó romos épületei még mindig sugároznak valamit a régi hangulatból, de azt is látni, hogy a kommunista Románia évtizedekig nem ismerte fel Dornavátrában a turisztikai lehetőségeket, hagyta elsorvadni a várost. A gyógyturizmus abban merült ki, hogy a román munkásosztály kezelési jegyekkel felkereshette a 70-es, 80-as években, az eklektikus stílusú kaszinó pedig munkásklub lett. És azt sem mondhatjuk, hogy az újonnan felkapaszkodott vállalkozók napjainkban élnének az adottságokkal, ők inkább a kőbányászatban és a fakitermelésben látnak lehetőséget a gyógy-, a gyalog- vagy éppen a síturizmus helyett.
A történelmi Erdély határán túl járunk ugyan, de természetesen nem lepődtünk meg azon, hogy itt is élnek magyarok. Jó tudni, hogy a dornavátrai kórház orvosainak a 70-es, 80-as években 80 százaléka magyar volt. A frissen végzett magyar orvosok ugyanis Erdélyben akkoriban nem kaphattak munkát, így kézenfekvő volt, hogy az Erdélyhez legközelebb fekvő városba jöttek dolgozni. Ahhoz képest, hogy legtöbbjük alig várta, hogy hazatérhessen, sokan a mai napig itt maradtak, ugyanis az a Marosvásárhely és Kolozsvár ahonnan annak idején eljöttek, már rég nem az, ami volt. Dornavátrán az egyszerű bukovinai románok körében soha nem volt jellemző a sovinizmus, így megbecsült tagjai lettek a helyi közösségnek.
Aki tehát a Szuhárdra igyekszik, és Dornavátrát választja kiindulópontnak, illő tudnia, hogy a Monarchia egyik üdülőközpontjában jár. A városból könnyen elérhető a hegység három jellegzetes csúcsa közül kettő, a Fáraó és a Tojás. Közülük először is a Tojás ormát vettük célba, de a főcél, a harmadik és egyben a legmagasabb csúcs, az Emberfő megmászása volt, amely már távolabb esik Dornavátrától. Ismerve a rövid téli napokat, már hajnalban a Cosna völgyén kapaszkodtunk felfelé, hogy napfelkeltére fent legyünk a Szuhárd-hágóban, ahol a kocsinkat hagytuk. Odaát már ott ébredezett a Radnai-havasok, amelynek látványa egész nap elkísért bennünket.
A Szuhárd legnagyobb értéke talán az, hogy körbe szebbnél-szebb hegységek veszik körül. Az említett Radnai-havasok mellett délre a Borgói-havasok és a Kelemen-havasok is szépen látszódtak, és ahogyan emelkedtünk felfelé, lassan előkerült a Csalhó és a Hagymás-hegység is, míg keletre a Gyamaló és a Ráró uralta a tájat Etelköz fölé hajolva.
Észak felé semmit sem láttunk utunk céljától, az Emberfőtől, de aztán mikor délután 2 órára elértük a csúcsot, elénk tárult szinte az egész Máramarosi-havasok is. Az 1932 méter magas Emberfővel újabb kárpáti csúcs került be a tarsolyba, ám a száraz statisztikánál sokkal többet jelentett ott állni a keleti határszéli havas tetején, a zord, jeges szélben, mégis valami különös melegséggel a szívünkben.
