Nyáry Jenő esete a Pogányvár barlangjában
A Nógrád és Gömör határán elnyúló Pogányvár bazaltfennsíkja tele van rejtélyes barlangokkal, amelyeket legendák egész sora emelt a misztikum magasabb fokára. A környező falvak, Óbást, Almágy, Ajnácskő és Sőreg lakói emberemlékezet óta kellő tisztelettel tekintettek a háromszáz méter magasan elterülő fennsíkra, amelynek peremén ráadásul kőfal maradványai emlékeztetnek a letűnt időkre. Ezek rejtélyét próbálta kifürkészni Nyáry Jenő 1868 tavaszán, több-kevesebb sikerrel.
Báró Nyáry Jenő (1836–1914) korántsem tartozott a szürke hétköznapi emberek közé. A hontbagonyai (Lévai járás) születésű régészt már a pogányvári kutatóútja idején a Főrendiház tagjaként, királyi kamarásként, aranysarkantyús vitézként tartották számon. Annak ellenére, hogy eredetileg bölcsészetet és jogot tanult, a régészet tette világszerte ismertté. Erről tanúskodnak belga, török, olasz, brazil és portugál rendfokozatai, illetve kitüntetései.
A régészet iránti vonzalmát anyai nagybátyjának, Kubinyi Ferencnek köszönhette, akit gyakran látogatott meg videfalvai kastélyában. Kubinyi az ősmaradványok megszállott kutatója volt, az ipolytarnóci kövült óriásfa első vizsgálója, kastélyát pedig ősállatok csontmaradványai, régészeti leletek, numizmatikai érdekességek gazdagították, amelyeket az ifjú Jenő minduntalan megcsodált.
De honnan szerezhetett tudomást Nyáry Jenő a Pogányvár barlangjairól és a peremét övező kőfalról? A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy már korábban, 1867-ben járt a fennsíkon, amikor a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Rimaszombatban tartották 12. nagygyűlésüket, amelyről természetesen ő sem hiányozhatott. A nagygyűlésen résztvevők egy csoportja megtekintette a Pogányvárat, de nem sokáig tartózkodhattak a fennsíkon, mivel a hegy lábánál lévő ajnácskői fürdő tulajdonosa, báró Kemény Gábor gazdag ebéddel és jó ajnácskői borokkal várta a népes társaságot.
Nyáry ráadásul olvasta azt a Gömört bemutató monográfiát, amelyet neves geográfusunk, Hunfalvy János állított össze a nagygyűlés idejére. Ebben a munkában Ebeczky Emil, helyi földbirtokos, a sőregi deszkavárból a Pogányvárba szorult huszitáknak tulajdonította a kőfal építését, akiket a palócok pogányoknak neveztek. Ez persze nem állta meg a helyét, mivel a hegy említése jóval korábbi. 1341-ben, vagyis a husziták betörését megelőzően már létezett Pugan War alakban. A Pogányvár elnevezés nagy valószínűséggel a Szent István-kori keresztény és pogány ellentétek idejére vezethető vissza.
A falat ekkor két öl szélesnek és fél öl magasnak látta. A kövek közt azonban sem mésznek, sem sárnak nyomát nem észlelte, tehát azokat csak szárazon egymásba illesztve rakták fel. A déli perem egy rövidke szakaszán azonban hiányoztak a kövek. Itt volt a Vaskapu. Nyáry szerint a század derekán a helybéliek vasrudakat ástak ki ezen a területen, amelyeket a falubeli kovács szerszámoknak dolgozott fel. Nyáry figyelmét a fennsík közepén található mesterséges földhalmok sem kerülték el, amelyek szerinte „védlakul vagy áldozóhelyül” szolgálhattak.
Ezt követően nekifogott a barlangok kutatásának. A déli perem alatt lévő kőtenger hatalmas bazalttömbjei között több üreget is talált. Meggyújtotta fáklyáját és egyikükbe belépett. Vele tartott több napszámosa is. Néhány méter hosszú, kövek közötti meredeken lejtő járat után egy nagyobb terembe értek, ahol Nyáry Jenő éppen megkezdte volna az ásatást, amikor egyik napszámosa átcsúszott egy szűkületen és eltűnt a szeme elől. Amikor már huzamosabb ideje nem tért vissza, aggódni kezdtek és az ásatást is abbahagyták.
Telt-múlt az idő és egyre nagyobb pánik uralkodott el a társaság minden tagján. Maga Nyáry Jenő ekképpen emlékezett vissza ezekre a percekre: „(…) midőn néhányad magammal bemenénk egy ily sziklaüregbe, s onnan egyik napszámosom, bátrabb lévén a többinél, fáklyavilággal egy kis nyíláson átbújt s egyszerre eltűnt. Messzire elbolyongott s csak sok idő múltával fordult vissza, attól tartván, hogy a labyrinthból soha többé ki nem jöhet mert megszabadítására az előtte tornyosuló ezer mázsányi sziklákat nem fogják félretolni, s csak nagy nehezen, zaj és hang után botorkázva szabadult ki kétségbeejtő helyzetéből. Kis vártatva magához tért, s elbeszélé, hogy nem egy, hanem számtalan barlangot látott, s a helyett, hogy képes lett volna visszatérni, újabbakba tévedt.”
A fiú tehát nagy nehezen megkerült, az ásatásra azonban új időpontot kellett kitűzni. Nyáry Jenő végül 1869 nyarán tért vissza a barlanghoz. A múlt évi esetből tanulva, napszámosának kezére ekkor egy hosszú zsineget kötött óvatosságból, nehogy a "labyrinth-ban" ismét eltévedjen.
1989-ben e sorok szerzője rimaszombati barlangkutatókkal 151 m hosszúságban feltérképezte a szövevényes járatokat, miközben kiderült, hogy a Nyáry Jenő által említett három üreg a mélyben összefügg egymással, sőt a rendszernek további három, nehezen hozzáférhető nyílása is van. A barlang fenekén sokszor nyár elejéig megmarad a jég. A járatrendszer a Labirintus-barlang nevet kapta, de a helybeliek Lakó-barlangnak is nevezik.
Az 1994-ben végzett újabb régészeti kutatások alapján tudjuk, hogy a fennsíkot övező kőfal jelentős részét a kelták emelték. Erre utalnak a falban és a barlangban talált kelta leletek. Nyáry Jenő emlékét pedig a kőtenger feletti hasadékon létrejött kisebb, de nem kevésbé értékes Nyáry-barlang őrzi.
Megjelent a Magyar7 2024/4. számában.
