Nyári „csendélet” macskákkal és más állatokkal
Macska, gombolyaggal. Az erdőn bőgő szarvassal meg sok minden mással egyetemben a „klasszikus” giccs példája. Persze, a mai világban, kissé divatosabbá téve, akár nem kevés pénzt érő festménnyé is „tuningolható” valamely aktuális divatőrületnek megfelelve, és ha esetleg van mögötte egy kis reklám, vagy másfajta „hátszél”, úgy még inkább.
Ez akkor jutott eszembe, amikor a minap a jó barátok, a két kis gézengúz, pár hónapos kandúrka, Dani-kettő és Félix birkózását figyeltem nagyiék udvarán. Korábban, Dani-egyet valószínűleg a macskanátha felülfertőződése vitte el. Elsőre segített rajta az állatorvos, de mint kiderült számomra az interneten való kutakodás során, a betegséget vírus okozza, ami ellen, mint tudjuk a Covid kapcsán is, nehéz a védekezés. Szóval a macskanátha a macskák egyik leggyakoribb, legfertőzőbb életet veszélyeztető vírusos megbetegedése, amely még az orvosi beavatkozás ellenére is a cica elpusztulásával járhat.
Így voltunk Dani-eggyel is, a másodszori megfertőződés hamar, pár nap alatt elvitte. Nem is csoda, hiszen amikor kiscicaként a nyárasdi bekötőút mellett, nagyiék házától nem messze rátaláltam, csak ült és keservesen nyávogott. Nem néztem meg közelről, csak vittem. Anyám összecsapta a kezét, mondván nem elég-e neki a tőlünk örökölt Czeczus (ivartalanított, ma már 11 éves macskalány)? Dani-egy a megérkezésekor nem látott, szemén a herpeszvírus okozta vastag lepedék, köhögött, tüsszögött, náthás volt, de evett. A doki megcsóválta a fejét, de meggyógyította, s élt még vagy másfél évet... A felülfertőzés vihette el, hirtelen. A világ egyik leghálásabb, legkedvesebb cicája volt. Ha szólították, a pokolból is előjött, de most már az angyalok között dorombol...
Most itt van ez a két, pár hónaposnyi „gombóc”, de sajnos a macskanátha is, velük.
olvasom.
Voltunk a dokinál is, aggódva nézett Dani-kettőnkre, akit eredetileg egy utca végi házból kapta anyám, mert az unokák mindenáron pótolni szerették volna a korábbi veszteséget. Dani-kettő jól érezte magát az új helyen, nagyi udvarán, de látszott, egy pajtás azért hiányzik neki. Így jött „képbe” a gyönyörű, cirmos Bandi kiscica a harmadik szomszédból. Egy szép napon azonban eltűnt, pontosabban hazatalált, s ott is maradt a testvérével, apjával, anyjával.
Ekkor „kaptuk” Félixet… Jobban mondva fogtuk be, mert az utcán, az autóúton, a parkoló autók alatt tekergett, éhesen, igazi vadócként, kivert „kutyaként”. Igaz, Dani-kettő hasonlít inkább a cicatáp csomagolásán lévő macskára, mégis az új jövevény, a már ki tudja mióta kint csatangoló, kissé elvadult, harapós, „belevaló” kismacska lett Félix, aki két hét alatt szocializálódott, a dorombolásban világelső, és már nem akar sehová sem elmenni. A „cicatandem” jól működik, olyannyira, hogy már a macskanáthát is mintha elkapta volna Félixünk Danikától, akivel már kétszer megjártuk a dokit. Most, a helyzethez képest jól van, kap „szurit”, vírusölő tablettát, szemcseppet, amiből Félixnek is jut. Étvágy van, a hancúrozás is folytatódik, ki tudja meddig? Nem jön-e egy újabb felülfertőződés, vagy szövődmény? S akkor újabb „kinti”, az udvaron tanyázó kiscicákat kell keresni. Egyébként van belőlük elég, de rendesen szedi áldozatait a vírus… meg az autóutak, amelyek tele vannak… Nyulak, cicák, kutyák…
Mikola Anikó (cseh)szlovákiai magyar költő, műfordító (1944. júl. 29. Jóka–1996. szept. 22. Pozsony) most lenne nyolcvanéves. Gyerekkoromban, mert szüleim kollégája volt, párszor találkoztam is vele, de azt akkor még nem tudtam, hogy nagy állatbarát volt és munkahelyére olykor behozta akkor már öreg kutyáját. Az állatok gyakran felbukkannak verseiben, szimbolikus értelemben, de konkrétan is. Egyik legismertebb verse a Madárnak lenni mellett a Csendélet nyulakkal című, amelynek pár sora kis írásom végére kívánkozik azért is, mert a cicák olykor hasonló sorsra jutnak, mint a versben szereplő nyulak. Két nagy ellenségük van: a macskanátha és az autóút. „Absztrakt nyulak / az úttest szürke vásznán / megannyi könnyű zsákmány / megannyi könnyű zsákmány / (...)”.
Nem vagyok az állatok nagy ismerője. Kisgyerekkoromban csak guppink volt egy kis akváriumban, s emlékszem, egyszer elkéstünk az iskolából, mert az egyik éppen világra hozta kicsinyeit, és menteni kellett őket, hogy a többi meg ne egye a kis guppikat. Egyszer pedig egy fekete keverék kiskutyát mentettünk meg egy népes család gyermekeinek „karmai” közül, akik sajnos nem úgy játszottak vele, mint egy kiskutyával, hanem labdaként dobálták szegényt. Rossz volt nézni, így a családfőnek felkínáltuk, hogy egy kisebb összeg ellenében elvinnénk. Az illető megérezte a „nagy üzlet” lehetőségét, és a gyermekek tiltakozása ellenére megkaphattuk a kiskutyát, amit sajnos nem tarthattunk meg, de jó helye lett Sátánnak az egyik ismerősünknél. A nevéhez nem társult pokolbéli természet, csupán a színe miatt kapta, de mint megtudtuk, szegény sohasem heverte ki a fiatal korában megszenvedett traumákat, mert ugyan hatalmas, de félős kutya lett belőle. Legalább jó dolga volt eztán.
