Nutriaburger Munkácson
Avagy a szaharai tevecsülök pörköltes gasztrokaland folytatása Kárpátalján, amely sok mindenről ismert… Nekünk, magyaroknak leginkább arról, hogy az elmúlt száz évben már az ötödik országhoz tartozik. Pedig nem valamiféle mozgó szigetről beszélünk, hanem egy tájegységről, amely egy tapodtat sem mozdult, a történelem mégis újra meg újra ráncigálja felette a szögesdrótot.
Jelenleg is az orosz–ukrán háború egyik kárvallottja. Bár a fegyverek zaja viszonylag elkerüli, a bizonytalanság szülte elvándorlás, a kényszersorozások démona és a menekültek áradata ismét átformálja ezt a számunkra oly kedves régiót. A helyieket persze most sem kérdezte senki, mit akarnak, a „történelemgyár” zakatol.
De hogy ne mindig csak a keserű szájízünk maradjon, valahányszor a Kárpátok ékkövéről beszélünk, el kell mondani, hogy akadnak itt izgalmas gasztrokalandok is.
Az eredetileg Patagóniából elszármazott, ám vidékünkön invazívnak számító „migráns” hód, a nutria, vagyis a hódpatkány elejthető vad arrafelé. A szemfüles ember – valószínűleg még az ősidőkből örökölt túlélő ösztöneivel – rögtön meglátta benne a potenciális élelemforrást. Kiderült, hogy ennek a jámbor, de nemkívánatos állatkának igencsak ízletes a húsa.
Állítólag a Szigetközben előszeretettel készítenek belőle pörköltet, mert hát mi, magyarok mégis mi mást csinálnánk belőle, a Kárpátok alján viszont nem éppen ortodox módon a burger kultúrába illesztették bele. Erre talán még a McDonald’s is csettintene.
A munkácsi bevezető úton, Zrínyi Ilona vára alatt, a Tisztességes Gazda Udvara hirdetőtábláján pillantottuk meg először a különleges felhívást. A „természet ihlette” kifejezésre már gyanút foghattam volna, de a gasztrokalandorban bátor szellem él: nem kérdez, csak rendel.
Az első harapásnál olyan érzés tört ránk, mintha egy közép-európai kompromisszumot ennénk – valahol félúton a nyúlhús és a menzás vagdalthús között, egy csipet melankóliával fűszerezve. Az állaga meg, hát, inkább emlék, mint hús. Az íze pedig olyan, mint Munkács történelme: furcsán ismerős, mégis megfoghatatlan.
Mindehhez jól illett a nem éppen átlátszó helyi Munkach sör, mondhatnánk, átláthatatlan, akár a geopolitikai helyzet, de őszinte. Minden kortyban ott volt a kárpátaljai lét filozófiája: „Nem vagyunk mi se itt, se ott, de legalább szomjasak sem maradunk.”
A burger után maradt egy apró csontdarab, amit hosszasan nézegettem. Arra gondoltam, talán ez is a történelem egy darabkája, csak most zsemle közé csomagolva.
És akkor ott, az október végi szitáló esőben rájöttem, a nutriaburger valójában nem étel, hanem jelkép. Egy falat Kelet-Közép-Európa: bizarr, különös, félremagyarázott, mégis ismerős.
Megjelent a Magyar7 2025/48. számában.
