Népszerűség, profizmus, alázat – Bodri Eleonóra emlékére
Még leírni is nehéz, méltósággal viselt betegsége után meghalt Bodri Eleonóra, a Pátria Rádió munkatársa, aki évtizedekig bemondóként, majd műsorvezetőként szolgálta a felvidéki magyar rádiózást, s mindenekelőtt a hallgatókat. Természetes kedvessége, végtelenül kellemes hangja, megkérdőjelezhetetlen felkészültsége miatt ő volt az egyik, ha nem a legnépszerűbb rádiós. Nórika mindössze 64 évet élt.
Kollégát elveszíteni megrendítő, egy igaz barátot végtelenül fájdalmas. Nórikát a 90-es évek közepén ismertem meg, miután a rádióba kerültem dolgozni. Ahhoz, hogy rádiós legyek, az elszántságom nagyobb volt, mint a hangi adottságom, és ő időt és energiát nem spórolva foglalkozott velem. Úgy, ahogy azt évtizedeken át tette minden kezdővel, ha igényelték a segítségét. Nagyon sok mindenre megtanított, mégis a legfontosabb, amit megmutatott, az az alázat volt, amivel ő ezt a nehéz mesterséget művelte. Mert mély meggyőződéssel hitte, hogy a minőségi munka mit sem ér, ha nem alázattal van aládúcolva. Nórika vérprofi rádiós volt, talán épp ezért soha nem engedett a rutin csábításának, négy évtized gyakorlatával is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a műsorra fel kell készülni.
Pályájának egyik legnagyobb ajándéka, hogy nemcsak a hallgatók szeretetét élvezhette, a szakma megbecsülését is kivívta. Az előbbit kétszeres Kristálymikrofon-díja mellett az is alátámasztja, hogy közönségszavazással többször az év legjobb női rádiósa lett, az utóbbit a magyarországi szakma legnevesebbjeinek elismerése hozta. Gyönyörű hangjával a Magyar Rádióban is dolgozhatott volna, ám ő némi hezitálás után mégis az itthon maradást választotta. Sokunk örömére.
Az élete, a sorsa a rádió volt. Talán többet is adott magából, mint kellett volna, hiszen elköteleződését a magánélete bánta. De persze, lehet, ezt már csak mi, a barátai, kollégái gondoltuk így, ő maga egyébként gyakran mondogatta, sok mindenért kárpótolja a munkája szeretete, és nem utolsósorban az, amilyen szeretettel az emberek viszonyultak hozzá.
Nórika számára jutalomjáték volt, ha a hallgatókkal beszélgethetett. A rendszerváltástól majd húsz évig ez volt a felvidéki magyar rádiózás alapvetése, élőben, a hallgatókat is bevonva készültek a műsorok, és ő végtelen természetességgel, kedvesen, érdeklődőn beszélgetett mindenkivel, ahogy csak kevesen tudnak. Ugyanez a kíváncsiság hajtotta mindvégig, amíg csak dolgozott, hiszen ő még nem volt rest mikrofonnal elmenni egy-egy eseményre, riportjai magyar életünk értékes szeleteiként élnek tovább.
Szakmai útjaink 2009-ben, miután véget ért rádiós pályafutásom, szétváltak, de mi tudtuk, bennünket nem csak a pátriás lét, a sok szakmai küzdelmünk és megannyi rádiós élményünk köt össze, kapcsolatunk az évek során mély barátságba fordult. Ugyan az utóbbi években már ritkán találkoztunk, bűnösen kevésszer, de sokat beszélgettünk, igaz, most már azt gondolom, nem eleget. Többnyire késő este hívtuk egymást, és az éjszakába nyúltak ezek a beszélgetések. Szakmáról, családról, gondjainkról, örömeinkről, sok mindenről szó esett, volt, hogy panaszkodtunk, volt, hogy csak sztoriztunk, máskor nevettünk mindenen. Ami biztos, mindig erősítettük egymást.
Terveztünk is sok mindent, de a tervek már csak torzók maradnak. Már hiába kapcsolom be péntekenként a rádiót, nem ő köszön be, nem jön több sms, hogy este beszéljünk, nincs több receptcsere, nincs több „Nórikás nevetés”, pedig a kacagásától mindenkinek jó kedve lett. Nem jön több villámhívás, hogy „Mucuska, rövid leszek” – mert akit szeretett, annak kijárt ez a megszólítás. Az utolsó beszélgetésünk egyoldalúra sikeredett, ő már valahol a két lét között volt, mégis hiszem, tudta, érezte azt, amit nehéz elmondani, csak suta próbálkozásai a szeretet szavakba öntésének.
Fájdalmas a felismerés, de lassan többen vannak a mi kis égi rádiónkban, mint itt a földi valóban, azok közül, akikkel együtt éltük meg a rádiózás hőskorát. Hosszú a veszteségeink névsora, de ki gondolta volna, hogy Nórika lesz a következő, hiszen nem is sejtettük, hogy nagy a baj, még annyi terve volt az élettel. Most meg azt kellene elfogadni, hogy már csak múlt időben beszélhetünk róla. Elvesztése is csak erősíti meggyőződésemet, hogy nem mindenki pótolható. Nórika egészen biztosan nem az, nekem nem! És hiszem, még nagyon sokaknak sem.
Nórikám, köszönöm a barátságod, nehéz fájdalom a hiányod! Emlékedet örökké őrzöm! Nyugodj békében.
Bodri Eleonóra búcsúztatása ma, azaz augusztus 13-án lesz Vízkeleten. 15.15-kor szentmise lesz az emlékére a helyi katolikus templomban, majd 16.00 órától a helyi temetőben helyezik örök nyugalomra.
