Német önrendelkezés – cseh hatalom 1918 őszén
Lapunk július 20-ai számában közöltük Popély Gyula írását a szepességi németek sikertelen önrendelkezési kezdeményezéséről 1918 őszén. Felkérésünkre a szerző most bemutatja a cseh országrészek többmilliós német népességének hasonló jellegű törekvéseit, amelyek sokkalta jelentősebbek voltak a felvidéki németek próbálkozásainál. A Csehszlovák Köztársaságba meggondolatlanul és erőszakkal bekebelezett 3,5 milliós németség azonban igencsak megülte a telhetetlen csehek gyomrát. Az 1918/19-ben megnyilvánuló mohóságuk 1938/39-ben nagymértékben hozzájárult államuk bukásához.
Nyilvánvaló, hogy a cseh tartományok többmilliós német lakossága idegenkedve fogadta a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának tényét, és nem mutatott semmilyen hajlandóságot az önkéntes csatlakozásra az alakulóban lévő új szláv államhoz. A prágai 1918. október 28-ai csehszlovák függetlenségi nyilatkozat a németeket teljes mértékben hidegen hagyta. Azzal számoltak, hogy Prága a németlakta területekre nem fogja kiterjeszteni uralmát.
Október második felében, tehát még a végleges és teljes összeomlás előtt már Ausztria németjei is kifelé törekedtek az omladozó birodalomból. A bécsi Birodalmi Gyűlés 232 német nemzetiségű képviselője október 21-én egy közös tanácskozáson kinyilvánította: e naptól kezdve az önálló Német Ausztria Ideiglenes Nemzetgyűlésének tekintik magukat. Elképzeléseik szerint a független német osztrák állam magába foglalná a birodalom osztrák felének valamennyi összefüggő német többségű területeit. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés három főből álló elnökséget választott, amely a még hatalmon lévő birodalmi osztrák kormány mellett nyilvános ellenkormányként lépett fel. Ezáltal lényegében Bécsben is kialakulóban volt a kettős hatalomnak egy sajátos formája.
Az események a birodalom osztrák felében sokkalta drámaibb gyorsasággal követték egymást, mint Magyarországon.
Galícia elszakadását és csatlakozását a formálódó lengyel államhoz már mindenki kész tényként kezelte, Prágában pedig október 28-án proklamálták a csehszlovák államot. A birodalom formálisan még létezett, hadseregei még folytatták a harcot a különböző frontokon, a belső szétesés azonban megelőzte a végső katonai összeomlást.
A bécsi Ideiglenes Nemzetgyűlés október 29-én táviratilag tudatta Wilson amerikai elnökkel Német Ausztriának, mint önálló nemzeti államnak a megalakulását. Egyúttal arra is felhívta az elnök figyelmét, hogy bár elismerik a csehszlovákok és a délszlávok jogát a nemzeti függetlenségre, ennek ellenére igényt tartanak a birodalom osztrák felének valamennyi német többségű területére. Az idézett jegyzék szerint ugyanis több mint hárommillió német nemzetiségű népesség cseh uralom alá való kényszerítése mindenképpen zavaró kihatású lenne Közép-Európa tartós békéjére és nyugalmára.
A prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság függetlenségi nyilatkozatának másnapján – 1918. október 29-én – a csehországi illetőségű német képviselők határozottan tiltakoztak az ellen, hogy a cseh tartományok német többségű területeit is bekebelezzék a nagyhatalmi támogatással szerveződő csehszlovák államba.
Észak- és Nyugat-Csehország német képviselői kinyilvánították azon óhajukat, hogy – az általuk szerveződő – Deutschböhmen váljék a megalakuló Német Ausztria állam egyik tartományává, amelynek fővárosaként Reichenberget (Liberec) nevezték meg. Tartományi főnökké (Landeshauptmann) Rafael Pacher képviselőt választották. Mivel őt napokon belül kinevezték a bécsi kormány oktatásügyi államtitkárává, helyét Rudolf Lodgman von Auen képviselő foglalta el a tartományfőnöki székben.
Egy nap késéssel – október 30-án – a sziléziai és észak-morvaországi németek politikai vezetői is követték csehországi testvéreik példáját. Robert Freissler troppaui (opavai) képviselő javaslatára kimondták: élnek természetes önrendelkezési jogukkal, és a sziléziai, valamint az észak-morvaországi németek nevében kimondják egy újabb tartomány, Sudetenland megalakulását, Troppau (Opava) központtal. Tartományi főnökké a már említett Freissler képviselőt választották.
Ezzel azonban még nem ért véget a csehszlovák államba bekebelezendő németek ellenállása. November első napjaiban a dél-morvaországi németek is kinyilatkoztatták önrendelkezési szándékukat, és Deutsch-südmähren néven megalakították nemzetiségi megyéjüket, amely Znaim (Znojmo) központtal csatlakozott Német Ausztria alsó-ausztriai tartományához. Ezzel párhuzamosan a dél-csehországi németek is létrehozták saját megyéjüket Böhmerwaldgau néven, amely azonnal bejelentette csatlakozását Német Ausztria Felső-Ausztria tartományához.
Csehország, Morvaország, valamint Szilézia német többségű területei 1918 őszén tehát egyértelműen kinyilvánították Német Ausztriához való csatlakozásuk szándékát, és megtagadtak minden közösséget a Csehszlovák Köztársasággal.
Két terület – Deutschböhmen és Sudetenland – önálló tartományként csatlakozott Német Ausztriához, kettő pedig – Deutschsüdmähren és Böhmerwaldgau – önálló közigazgatási egységként Alsó-, illetve Felső-Ausztriába szándékozott integrálódni. E két német tartomány, valamint a két megye összterülete több mint 26 000 négyzetkilométert tett ki, lakossága pedig meghaladta a 3 milliót. Deutschböhmen területe 14 464 négyzetkilométer volt 2 193 878 lakossal. Sudetenland területe 6 534 négyzetkilométert tett ki, és ezen a területen az 1910. évi népszámlálás szerint 678 000 lakos élt, ebből 650 000 volt német, 23 000 cseh, 5 000 pedig egyéb nemzetiségű. Az Alsó-, illetve Felső-Ausztriához csatlakozó két német nemzetiségű megye, Deutschsüdmähren és Böhmerwaldgau területe már jóval kisebb volt, mint a két önálló tartományé.
Az itt vázolt összefüggő német nyelvterületen túlmenően azonban Német Ausztria igényt tartott még további három német többségű városra is a zárt cseh etnikumon belül. Ezek a következők voltak: Brünn (Brno), Iglau (Jihlava), Olmütz (Olomouc). Mivel e városok német jellege vitathatatlan volt, Német Ausztria ezekre az enklávékra is bejelentette igényét.
A prágai vezetés természetesen hallani sem akart Csehország, Morvaország és Szilézia német lakosságának önrendelkezési törekvéseiről, valamint a német többségű területekről való lemondásról. Ennek ellenére a területek németsége, sőt Német Ausztria kormánya is mindent elkövettek a fajtestvéreikkel való egyesülés érdekében.
A csehszlovák csendőri és katonai alakulatok 1918. december 8-án megkezdték az alig egy hónapja létező német tartományok felszámolását. Először e tartományok székvárosaiba vonultak be, ahonnan elűzték a helyi tartományi kormányokat, majd 1918. december végéig fokozatosan birtokba vették az egész németlakta határvidéket.
Szinte természetszerűleg merül fel a kérdés: mi volt ezzel kapcsolatban a véleménye Masaryknak, a nagy humanistának és erkölcsi etalonnak. Az ő szentenciája szerint igazságos dolog, hogy az új csehszlovák állam ezeket a német területeket is megtartsa. Elvégre: „Igazságtalan lenne néhány százezernyi csehet odadobni a pángermánoknak.”
Bécs vajon kihasznált-e minden lehetőséget a cseh- és morvaországi, valamint sziléziai német tartományok megmentéséért?
Nos, formális diplomáciai tiltakozások történtek, de szervezett fegyveres ellenállásra nem került sor.
A bécsi külügyminisztérium mindjárt 1918. december 8-án tiltakozott a csehszlovák kormánynál a már több mint egy hónapja Német Ausztria részének tekintett területek erőszakos megszállása ellen. Deutschböhmen tartományi kormánya 1918. december 12-én pedig egyenesen az USA elnökéhez, Wilsonhoz fordult tiltakozó jegyzékkel, kérve a cseh országrészek németjei önrendelkezési jogának biztosítását. Hasonló kérelemmel fordult Wilsonhoz 1918. december 14-én Német Ausztria kormánya is. A bécsi kormány két nappal később, 1918. december 16-án tiltakozó jegyzékkel fordult valamennyi szövetséges antanthatalom kormányához a cseh országrészekben létrehozott német tartományok ügyében. A jegyzék javasolta népszavazás lebonyolításának engedélyezését a vitatott területeken, hogy a lakosság ily módon gyakorolhassa önrendelkezési jogát. Beneš közbelépésére azonban a francia kormány 1918. december 21-én – majd később valamennyi antanthatalom kormánya – visszautasította a bécsi kormány által javasolt népszavazásos rendezést, és jóváhagyta a többmilliós német területek erőszakos bekebelezését a csehszlovák államba.
A cseh rendőri és katonai alakulatok 1918. december 14-én vonultak be Deutschböhmen székvárosába, Reichenbergbe, ahonnan Lodgman von Auen tartományi miniszterelnök az egész kormányával együtt Drezdába menekült. Két héttel később, 1918 karácsonyára az egész németlakta határvidék a prágai kormány katonai ellenőrzése alá került.
A cseh országrészek német lakossága számára egyedüli megoldásaként maradt az alkalmazkodás a reájuk kényszerített viszonyokhoz, illetve a várakozás egy számukra kedvező történelmi fordulatra. Amint tudjuk, rövid húsz év után ez is bekövetkezett.
