Nem tűrjük a magyar beszédet! – hadjárat a magyar nyelv és használói ellen
Az önmagát a lehető legdemokratikusabbnak hirdető csehszlovák államhatalom formálisan az ország minden polgárának biztosította anyanyelve szabad használatának jogát a magánéletben, a sajtóban, a népgyűléseken, a kereskedelmi és vallási életben, függetlenül az egyes nyelvi-nemzeti közösségek lélekszámától vagy számarányától. Az állami hivatalokban és a bíróságokon ez a jog a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárokat azonban már csak abban az esetben és ott illette meg, ahol egy bírósági járás területén a kisebbség aránya elérte a húsz százalékot.
Ezeket az alapelveket az állam alkotmánya is rögzítette, tiszteletben tartásuk tehát a köztársaság valamennyi hatóságára, hivatalára és intézményére, illetve valamennyi tisztségviselőjére és polgárára nézve kötelező érvényű volt.
Az elvek és a mindennapok gyakorlata között azonban óriási űr tátongott. Az állami hivatalok, ahol csak tehették, szabotálták a magyarok nyelvhasználati jogát, sőt egyes hatósági tényezők kimondottan alkotmányellenes és így törvénysértő rendelkezésekkel léptek fel a magyar nyelv és beszélői ellen. Az államhatalom elnéző magatartását – sőt jóindulatú támogatását – élvező szlovák nacionalista társadalmi szervezetek és egyesületek pedig botrányos módon folytatták hadjáratukat a magyar nyelv ellen. Szemléltető példaként bemutatunk néhány jellegzetes típusesetet a húszas évek elejéről.
Pontosan egy héttel a Zólyomban történtek után – 1920. október 10-én, vasárnap – a Národná ochrana a Turóc vármegyei Ruttkán indított harcot az ott még mindig honos magyar beszéd ellen. Ruttka lakossága az impériumváltáskor szlovák többségű volt ugyan, de a 3500 szlovák anyanyelvű polgára mellett élt még itt 2160 magyar és 770 német lakos is. A cseh megszállás után a város csaknem teljesen elvesztette magyar jellegét, ám a türelmetlen „nemzetvédők” elégedetlenek voltak a szlovákosodási folyamat tempójával, és azt igyekeztek meggyorsítani. A város lakosságához intézett felhívás többek között imigyen fenyegetőzött: „A legionáriusokkal karöltve nemzeti megtisztulásunk alapján állunk; türelmünk és engedékenységünk kimerült, nem tűrjük az utcán, az üzletekben, a hivatalokban stb. a hivalkodó magyarkodást, még kevésbé a magyar és bolsevik himnuszok éneklését.” A felhívás ezen túlmenően még a helyi magyar iskola esetleges újraindítása ellen is határozottan tiltakozott.
A társadalmi szervezetek és egyesületek mellett gyakran az állami hatóságok és önkormányzati szervek is felléptek a magyar nyelv ellen mind a hivatalos fórumokon, mind a magánéletben. Előfordult, hogy maga a megyefőnök, a zsupán tiltotta be vármegyéje területén a magyar nyelv használatát. Jozef Bellai trencséni zsupán 1921. augusztus 26-án kibocsátott 23 244/1921. sz. rendelete vált leginkább hírhedetté ebben a vonatkozásban. A zsupán rendelete kötelességévé tette a vármegye valamennyi járásfőnökének, polgármesterének, rendőrkapitányának, csendőr- és pénzügyőr-állomásának, hogy a lehető legerélyesebben járjanak el a nyilvános fórumokon magyarul beszélőkkel szemben, és ezáltal „államunk presztízsét az illető egyének kihívó szemérmetlenségével szemben megvédjék”.
Bellai indoklása: „végül is Szlovákiában élünk, és nyelvében él a nemzet”. A megyefőnök nyers, de őszinte érvelésében arra is rámutatott, hogy a szlovákoknak úgymond ezer okuk is megvan arra, hogy „mérhetetlenül kényesek” legyenek eddig lenézett nyelvükre. „Ezért kikérjük magunknak, hogy a mi földünkön tendenciózusan idegen nyelvet használjanak szóban vagy írásban” – elégedetlenkedett a türelmetlen megyefőnök.
Bellainak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy vármegyéje területén minden olyan nyomtatványt elkobozzanak, amelyen bármilyen magyar szöveg előfordul, a magánvállalkozások üzleti nyomtatványait is beleértve. A nagy feltűnést keltő hatósági rendelet a következő fenyegetéssel zárult: „Végül figyelmeztetem a lakosságot, hogy ezen elvek szerint igazodjék, mert ezen rendelet szelleme ellen minden kihágás következményeit maga magának kell tulajdonítania.”
A különféle hatósági, valamint társadalmi síkon megnyilvánuló, a magyar nyelvet minden vonalon visszaszorítani próbáló szent nemzeti küzdelemből a szlovák sajtó is kivette a részét. A független vagy politikailag elkötelezett, kormánypárti vagy ellenzéki szlovák sajtótermékek egy témában mindenkor közös platformon álltak, és ez a magyarellenesség volt. Az intenzitás mértékét tekintve volt ugyan eltérés a különböző típusú és hovatartozású lapok között, a magyartalanítás szükségességét, illetve a magyar nyelv minél hatékonyabb visszaszorításának helyességét azonban mindegyik magáévá tette. Volt lap, amelyik kimondottan útszéli hangnemben uszított, volt olyan is, amelyik csak szelíden helyeselt, ám az üldözött magyarság és a magyar nyelv védelmében soha egyik sem emelte fel szavát.
A Csehszlovák Nemzeti Demokrata Párt Pozsonyban megjelenő napilapjának, a Bratislavské novinynak egyik vezércikke mindenképpen megérdemli a figyelmet. Az ominózus magyarellenes iromány a lap 1923. július 19-i számában látott napvilágot. A vezércikk szerzője szabadjára engedte indulatait, és igazi szlovák nemzeti elkötelezettséggel gyalázta a magyar nyelvet és általában a magyarságot. Különösképpen azokat vette célkeresztbe, akik állami alkalmazottként a magánéletben még mindig magyarul beszélnek.
„Nézzétek csak meg a mi szlovák városaink utcáit, vagy nézzétek meg a vidéki értelmiségünk családi és társadalmi érintkezését! Olyan kirívó módon és provokálóan beszélnek, hogy az embernek sokszor viszketni kezd a tenyere és szívesen kiöntené a mérgét azokra a magyar szájakra” – uszította olvasóit a „nemzeti” és „demokrata” lap vezércikkírója. „Hasonlóképpen figyeljétek csak meg a mi szlecsinkáinkat, vagy jobban mondva kisasszonyainkat az iparos és polgári családokban, ahol az apa szlovák állami hivatalnok, kisasszonyleányai azonban kemény magyarofilek. Figyeljétek meg a hivatalnoknőket és az állami hivatalnokokat, hogy hányuknak nehéz teher a szlovák nyelv, amelyet a hivatalban kénytelenek ugyan elviselni, de mihelyt a hivatal ajtaját becsukják a hátuk mögött, vígan mondokoválnak, és még csak eszükbe sem jut, hogy ezzel a cselekedetükkel mennyire kimutatják ellenszenvüket a szlovák nyelv iránt.”
A cikkíró szerint állami alkalmazott, hivatalnok, pedagógus csakis szlovákul beszélhet, köteles az államnyelvet használni a magánéletben is. Az idézett szerző, J. Smida azonban nem maradt meg az egyszerű ténymegállapításnál, hanem militáns hangnemben felszólította a „nemzethű” szlovákokat a harcias fellépésre a magyarul beszélőkkel szemben. „Ha észreveszitek, hogy állami hivatalnok, hivatalnoknő vagy alkalmazott bárhol magyarul beszél, ezt jelentsétek be hivatali főnökének” – adta ki az utasítást a szlovákosítás bátor élharcosa. „A főnököktől pedig elvárjuk, hogy a magyarkodó hivatalnokokat ne tűrjék meg állásaikban. Aki magyarul érez, az menjen Pestre, ott tele szájjal mondokoválhat, ne falja itt a mi csehszlovák kenyerünket. Minden kereskedőt, iparost bojkottálni kell, ha magyar a társalgási nyelve […]. Tüntetően kerüljétek el azokat az embereket és az olyan társaságot, ahol magyarul beszélnek, és nyilvánítsátok ki irántuk megvetéseteket […]. Ahol csak megtehetitek, nyilvánosan torkoljátok le azokat, akik akár az utcán, akár a társaságban magyarul beszélnek. Minden városban és községben fogjatok össze néhányan a szlovák nyelv védelmére, illetve a magyar nyelv visszaszorítására, és minden törvényes eszközzel korlátozzátok a magyar beszédet.” A szerző által kitűzött és nyíltan hirdetett cél a következő: Szlovákia városaiból és falvaiból – „Pozsonytól egészen Ungvárig” – örökre száműzni a magyar nyelvet.
A bemutatott magyarellenes kirohanások mellett azonban arra is rá kell mutatnunk, hogy az impériumváltás utáni szlovák társadalom egészét semmiképpen sem azonosíthatjuk a harsány hangú uszítókkal. Ezekben az években a szlovákság többségére még nem volt jellemző a türelmetlen magyarellenesség. A szlovákok közül sokan őszintén vonzódtak a magyar nyelvhez és kultúrához. A lelkek mérgezése és a gyűlöletszítás azonban programszerűen haladt, nagy kárára mind a magyar nemzeti kisebbségnek, mind pedig a szlovák többségnek.
Persze a Felvidék zárt magyar etnikumának színmagyar városaiban más volt a helyzet. A húszas évek első felében itt még merő anakronizmusnak tűnt volna a magyar nyelv teljes kiiktatásának szorgalmazása. Erre itt csak egy negyed évszázad elteltével, 1945 után került sor. Mindazonáltal a színmagyar városok is kezdtek – legalábbis külsőleg és az első látásra – részben szlovák, illetve „csehszlovák” jelleget ölteni.
Megjelent a Magyar7 2025/28. számában.
Hozzászólások
A minap a révkomáromi vasútállomáson nem értette a fiatal alkalmazott (már megint, pedig reméltük, hogy azoknak az időknek már vége!), hogy hová kérek jegyet. Kissé rendbe kellett rakjam a történelmi ismereteit!