"Nem tartom magam érdekes embernek!" - Interjú Kadarkai Endrével

Mi ez a furcsa, kézzel írott lap, amit a kezedben szorongatsz?

Pontosan még én sem tudom. Egy korábbi riportalanyomtól kaptam ajándékba az imént, egy kis figyelmesség. Sándornak hívják. Az évekkel ezelőtt futott, Nemadomfel című, szívhez szóló emberi történeteket bemutató műsorom egyik riportalanya volt, megkeresett a napokban, hogy szeretne találkozni velem. Onnan jövök éppen, egy trükkös, személyre szóló sakkfeladványt csinált nekem, majd otthon áttanulmányozom

Tartod ezekkel az emberekkel a kapcsolatot?

Nem jellemző. Nincs rá kapacitásom. Amikor kimentem hozzájuk forgatni, akkor persze nagyon érdekelt a sorsuk, de azt szerintem nem várhatja el senki, hogy 3-4 héttel a beszélgetés után még foglalkoztassanak. Annak ellenére sem, hogy találkoztam néhány tényleg szomorú esettel. A pályafutásom elején nem egy alkalommal megviselt, hogy nem tudok igazán segíteni ezeken az embereken. De ha ezt az egészet hazaviszed, akkor beleőrülsz! Azt ki kell zárni!

Egy korábbi interjúban említetted, hogy a Nemadomfel szereplői közül volt, aki lakáshoz jutott a műsort követően. Most hajlandó voltál találkozni valakivel, akivel évekkel ezelőtt forgattál. Csak foglalkoztat ezeknek az embereknek a sorsa.

Persze, megérint a dolog. Sándor esete egyébként is különleges. Egy nagyon jó szándékú, sokra hivatott ember, de nála ezerszer szerencsétlenebb sorsú emberekkel is találkoztam, nem tudom, miért őt kedveltem meg. Nem szoktam reklámozni, de volt, hogy egy díjjal járó pénzjutalom egyik felét neki adtam, a másik meg ment jótékony célra. Persze ez nem tipikus, nem vagyok én Teréz apa!

Az én szerepem annyi, hogy őszinte és hiteles képet mutassak ezekről az emberekről.

Őszinte és hiteles. Ennyi éppen elég, de mégis több kollégádnál előfordul, hogy az egész átcsúszik egyfajta nyomorpornóba, az őszinte segítségnyújtás szándéka helyett. Hol van a határvonal a kettő között?

Ízlés és arányérzék kérdése, de egyébként igazad van, én is sokszor ezt látom. Lényeg, nem szabad olyan helyzetbe hoznod az alanyt, hogy az hatásvadász legyen. Hadd mondjak egy példát. Forgattam egyszer egy elárvult kislányról, akit két másik testvérével együtt a nagybátyja vett magához, miután az anyjuk felakasztotta magát. Kiderült, hogy a lányt szexuálisan zaklatta a mostoha apja, de erről sohasem beszélt, a családdal foglalkozó pszichológusnak is csak egyszer említette. Együtt töltöttük az egész napot, összebarátkoztunk, és a beszélgetés során volt egy pillanat, amikor tudtam, ha rákérdezek, el fogja mondani a kamerák előtt, hogy abuzálta őt az a férfi.

De nem kérdeztél rá!

Nem, pedig jobb és hatásosabb műsor született volna.

Megbántad?

Ugyan, dehogy. Én a forgatás után hazajövök, az a tizenhárom éves lány meg ottmarad a traumájával. Ilyet nem szabad csinálni, pláne egy gyerekkel!

Ez lehet, rossz megközelítés, Szilágyi János mondta valahol, előbb vagyunk riporterek, és csak aztán emberek, de vitatkoznom kell vele.

Utólag visszagondolva, egyetlenegyszer csináltam egy borzasztó ízléstelen, hatásvadász anyagot, voltam vagy tizennyolc éves. Egy Márk nevű kisfiúról szólt.

Emlékszel a nevére? Ennyire megmaradt benned az eset?

Persze, életem végéig emlékezni fogok rá. A kisfiú egy rutinműtét során meghalt, valószínűleg orvosi műhiba lehetett, a kórház mismásolt, az anyuka senkinek nem akart nyilatkozni, én meg tejfölös szájjal odamentem, és vagy húsz percig győzködtem, hogy nekem mesélje el. Sikerült is, hatottam rá, elég olcsó módon, például, hogy más gyerekek életét mentheti meg, ha beszél róla. Alákevertem a riportnak egy kis Chopint, hogy megható legyen. Az anyuka megmutatta a kisfiú rajzait, anyák napjáról kérdeztem őt. Mai fejemmel, egy borzasztó hatásvadász és rendkívül ízléstelen anyag lett belőle. Le is ment adásban, nagyon jó visszajelzések jöttek a főnökségtől, de én annyira elszégyelltem magam ettől a vásári stílustól, hogy megfogadtam, soha többet nem csinálok ilyet. Az adás mutatványos jellege emlékeztet rá, hogyan nem szabad műsort készítenem. Egyfajta meghatározó elv lett a későbbi pályafutásom során, hogyan nem szabad műsort készíteni. Hálás lehetek a sorsnak, hogy még időben jött.

Mit gondolsz, emberi vagy riporteri kvalitás biztosítja azt, hogy ne menj át ízléstelenségbe?

Is-is. Bár most jól beleszaladtam ebbe a kérdésbe (nevet). Nehéz erre válaszolni, hogy ne tűnjön úgy, jobb embernek gondolom magam az átlagnál. Pedig ez tényleg nincs így. Az emberi kvalitás alatt tulajdonképpen azt értem, hogy a veled szemben ülő alany őszintén érdekel, és nem hozod őt méltatlan helyzetbe. Én a kamera előtt is gyakran hagyatkozom hétköznapi normarendszeremre. Ami a mindennapokban kínos, az legtöbbször a kamera előtt is az.

A szakmai rutin kompenzálhat valamit, de a riporteri kvalitásokat nem kell túlmisztifikálni, holott korábban rengeteg munkát tettem bele.

Egyszer azt nyilatkoztad, előfordult, annyira felkészültél az aktuális alanyból, hogy az már kontraproduktív volt. Miért?

Mániákusan elolvastam minden apró interjút, összeszedtem minden információmorzsát, hogy a végén talán többet tudtam a velem szemben ülőről, mint ő maga. Nem jó, ha túlkészülsz, elveszik az érdeklődés. Vagy tíz évvel ezelőtt volt, hogy Pécsi Ildikónak nem jutott eszébe a középiskolás szerelmének a neve, én pedig rávágtam. Ott és akkor éreztem, hogy ezt túltoltam, egy ilyenre rámehet a beszélgetés. Alaposan fel kell készülni egy beszélgetésre, de nem így. Gyerekkoromtól tervszerűen készültem a szakmára, Vitrayt, Friderikuszt, Szilágyit, Kepest, Balót, Bárdost, Szily Nórát néztem, jegyzeteltem.

Megpróbáltál hasonlítani rájuk? Átvenni a manírjaikat?

Mindenki maníros egy kicsit, mindenki valamilyen. Ezzel nincs baj, a valamilyen mindig jobb, mint a semmilyen. Ezektől az emberektől igyekeztem tanulni, sőt, kimondom, lopni. Eleinte nagyon sokat loptam. Megtanultam, milyen vitraysan, szilágyisan, friderikuszosan kérdezni. Hallgatva a beszélgetést, tudtam, hogy itt és itt mit kérdezne a Baló, mit kérdezne a Kepes.

Le kell csapnom a labdát: milyen kadarkaisan kérdezni?

Jó kérdés, ezen még nem gondolkoztam. Nem szoktam magam ennyire elemezni, de valószínűleg az előbb felsorolt nevekből és magamból szintetizáltam a saját stílusomat. De hogy mik lehetnek az én tipikus manírjaim, azt például nem tudom. Ezt a mesterséget részben meg lehet tanulni úgy, hogy az ember tudatosan néz, vagy hallgat interjúkat. Korábban számolatlan interjút összeolvastam, megnéztem, egy kicsit telítődtem is az egésszel.

Ma már messze nem készülök annyit, tudatosan. Ez a beszélgetéseimnek is jót tesz. Volt azért néhány pokoli rossz interjúm is.

Mitől voltak azok rosszak?

Például mert nem figyeltem, elengedtem szavakat. A Napkeltés időszakomban, a 2007-es úszó-EB idején Cseh Lacival csináltam egy ilyen medencéből éppen kimászós interjút. Kilépett, kérdezgettem, és végszóként annyit mondott: sikerült a bosszúm. Én meg persze nem kérdeztem rá, milyen bosszúról beszél. Meg is kaptam érte a magamét. Azóta sem tudom, mi lehetett az a bosszú. Az egésznek a titka, hogy figyelni kell. A Riporter kerestetik című műsorral indult a karrierem. Beestem a válogatóra, megfeleltem, az első rendes interjúmat már a regnáló oktatási miniszterrel csináltam. Ha akkor nekem azt mondják a nagy öregek, hogy gyenge vagyok, rossz vagyok, akkor én ott abbahagyom. Hiába készültem gyerekkoromtól erre, ennek a műfajnak ez a varázsa, csak akkor derül ki, jó vagy-e, ha ott ülsz a lámpák alatt, és négy-öt kamera vesz benneteket. Nekem kérdezni is mindig könnyebb volt. Én nem tartom magam érdekes embernek, nem lennék magamra kíváncsi (nevet). Nem is szeretek interjút adni, a Magyar7-nek legfőképp azért mondtam igent, mert felvidéki lap.

Párkányban születtél, ott is érettségiztél. Sokszor elmondtad, tudatosan készültél arra, hogy Magyarországra kerülj, mégis, mintha megőrizted volna a felvidéki identitásodat is.

John Lukácsot parafrazálva, nekem Felvidék az édesanyám, Magyarország a feleségem. Sokat jelent, hogy honnan származom. Ez egy nagy adomány, ráadásul mind fontosabb a felvidékiség.

Kezdetben persze néha azt éreztem, nem biztos, hogy elég vagyok Budapestre. Ez már rég elmúlt. Van azért egy nagy mulasztásom, nem tanultam meg rendesen szlovákul, botrányosan rosszul beszélek, ezt ma már bánom. Mai napig álmodok a szlovák érettségivel.

Meg is van az interjúnk címe!

Elvicceled, de ez tényleg így van (nevet). Azt álmodom, hogy most, 34 évesen érettségizem, ki kell dolgoznom a tételeket. Hiába mondogatom a tanárnak, hogy én már túl vagyok ezen, győzködöm, és semmi. Ömlik rólam a víz, amikor felébredek.

Szakmázzunk még egy kicsit! Ott ülsz te, felkészültél, jó is vagy, de mi van, ha a riportalany nem az? Mennyire múlik a beszélgetés minősége azon, aki veled szemben foglal helyet? Vagy csavarjunk egyet a kérdésen, a legismertebb műsorodnak, az Arcképnek lement vagy 240 adása. Hogy lehet 240 ember iránt egyformán érdeklődni, úgy, hogy abból műsor legyen?

Kémia nélkül nem megy. Ha az nincs meg, és most az Arcképhez hasonló beszélgetésekről van szó, küzdhetsz, mint kacsa a jégen, nem fogod tudni megnyitni az alanyt, ergo, rossz lesz az interjú. Ha köztem és az alany között van valami taszítóerő, számomra nehéz egy órán keresztül beszélgetni vele. Erre sokszor ab ovo ráérez az ember. Felkészülök, van egy prekoncepcióm, honnan hova akarom eljuttatni a beszélgetést, ugyanakkor az ítéletalkotás már nem az én dolgom. Azt a nézőre bízom. Ha nagyképűsködik, ha antipatikus, ha hazudik vagy mellébeszél, az úgyis kiderül.

Vannak riporterek, akik egy portréban is szeretik sarokba szorítani az alanyt, én nem ilyen vagyok, szerintem az nem jó, nem lesz önazonos a másik, ha állandóan azt érzi, résen kell lennie.

Ez nem azt jelenti, hogy a számára kellemetlen dolgokat nem szabad megkérdezni, igenis, meg kell, de nem az a cél, hogy a velem szemben ülőt minden áron magyarázkodásra késztessem. Egyébként itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, az Arckép visszatér februárban. Igaz, nem a képernyőkre, hanem a Hatszín Teátrum színpadára. A beszélgetésekről nem készül majd felvétel, egyszeriek és egyediek lesznek. Stohl Andrással indítunk, márciusban Gálvölgyi János érkezik, a többi legyen meglepetés.

Volt olyan beszélgetésed az Arcképben, ami végül nem került adásba?

Igen, egy nagyon ismert, ünnepelt színésznővel. Nem rajtam múlt, botrányosan viselkedett, kioktató, lekezelő volt, minősítette a kérdéseimet, látszott, egyáltalán nincs kedve az egészhez. Aztán a huszadik perc környékén mondtam, álljunk le, vitatkoztunk kicsit, folytattuk, de nagyon rossz ízű beszélgetés kerekedett. Én ott hibáztam, hogy felkaptam a vizet, dühös lettem, elkezdtük egymást cinikusan osztani. Ezt nem lett volna szabad, akkor még nem volt kellő tapasztalatom ehhez, ma már másként csinálnám. Szándékosan vissza kellett volna fognom magam, alájátszani, hogy a néző jöjjön rá, kivel áll szemben.

Mi a helyzet a nagy hiányzókkal?

Sokan kimaradtak, de azokért fáj igazán a szívem, akikkel már biztosan nem fogok interjúzni. Psota, Kállai, Darvas, Knézy, Cserháti, Cseh Tamás, Kaszás Attila, Szabó Magda és sokan mások.

Gyárfás Tamással csinálnál interjút, ha lenne rá lehetőséged?

Miután sokáig munkakapcsolatban álltunk, szerintem nem lenne szerencsés, ha én kérdezném őt. Több interjúban elmondtam, nem fogom letagadni most sem, sokat köszönhetek neki. Hat évig dolgoztam a Napkeltében, szigorú volt velem, és ez az esetek 99,9 százalékában a hasznomra is vált. Nekem senki nem szorított pisztolyt a fejemhez, hogy a Napkeltében dolgozzak, de ugyanez igaz az ECHO TV-re is. Itt is, ott is szerettem dolgozni.

Napkelte, ECHO TV, most a Klubrádióban fut egy új műsorod, a Világtalálkozó. Egy ennyire átpolitizált piacon, mint a magyar, mi az a tulajdonságod, ami lehetővé teszi, hogy mindenhol megálld a helyed?

Igyekszem tisztességesen melózni, nem adom semmi jelét annak, hogy bármelyik oldalhoz tartoznék, ugyanazt kérdezem a Klubrádióban, mint kérdeztem volna az ECHO-n. Ha ez nem így lenne, abba kellene hagynom. Magánéletben természetesen foglalkozom a politikával, kocsmai szinten el is mondom a barátaimnak a véleményem, de a nyilvánosság megvan anélkül, hogy én politikai véleményt formáljak.

A cikk megjelent a Magyar7 hetilap 2020/05-ös számában!