Nem! Nem! Soha!
Bár a Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg harcértéke alacsonyabb volt, mint a csehszlovákoké, a románoké és a szerbeké, már a trianoni békediktátum aláírásának esztendejében revíziós tervek sora készült elszakított országrészeink visszaszerzésére. A magyar vezérkar számolt a szomszédos államok bolsevizálódásával és az antant támogatásával, ám a tervek közül egy sem realizálódott.
Mielőtt Horthy Miklós altengernagy hadserege élén bevonult Budapestre, 1919. október 28-án a Magyarország helyzetét vázoló fővezéri memorandumával megalapozta a revíziós terveket.
A Felvidék visszaszerzésére irányuló első tervet Nagy Pál altábornagy, a miskolci katonai körlet parancsnokának vezetése alatt Lehár Antal és Sréter István ezredes dolgozta ki. Vélelmezték a bolsevizálódást és az Andrej Hlinka-féle szlovák szeparatizmus felerősödését.
Elképzelésük szerint az Ipoly alsó folyásánál lépték volna át a határt, hogy elérjék, "Szlovákia" váljék Magyarország autonóm területévé.
1920 márciusa és szeptembere között a Nemzeti Hadsereg Vezérkarának hadműveleti irodája több, a csehek és a románok elleni tervet dolgozott ki. Számításba vették, hogy Csehszlovákia és Románia bolsevizálódik, belső zavargások üthetik fel a fejüket, megszűnik a közbiztonság, hadseregeik demoralizálódnak, illetve a csehek és a románok között nem valósul meg katonai együttműködés.
A váratlansági tényezők mellett építettek az antant jóindulatú semlegességére, azonban a titkos tárgyalások ellenére az antant nem számolt Közép-Európában a bolsevizmus térnyerésével, s a nemzetközi politikai helyzet sem tette lehetővé a magyar fellépést. Ráadásul az erőviszonyok sem a Nemzeti Hadseregnek kedveztek, amely ekkor 7 gyalog- és 1 lovashadosztályból állt, míg Csehszlovákia fegyveres ereje 12 hadosztály, a románoké 29 gyalogos- és 2 lovashadosztály volt.
A magyar vezérkart leginkább a csehszlovák kérdés megoldása foglalkoztatta, Erdély visszaszerzésére csupán a Virradat-terv készült el 1920 márciusában. 1921 elején Ausztria ellen fogalmazódott meg a Jobbra-eset-terv, de nem az Őrvidék visszaszerzéséért, hanem egy lehetséges bécsi kommunista fordulat megakadályozásáért.
1920 márciusában készült el a rajtaütés jellegű Ébredés-terv, amely szerint a kijelölt csapatok átkelnek a Dunán, Kassa felé törnek, elfoglalják a stratégiai pontokat és az ellenálló gócpontokat páncélvonatok támogatásával, vasúton szállított alakulatok számolják fel. A kormányzói hadparancsot is megfogalmazták: „Elszakított testvéreink segítségért esdő szava érkezett hozzánk, hogy jöjjünk, mentsük meg őket! (…) Ezért bevonulunk a csehek által megszállt területre, hogy ott kemény ököllel letörjük a bolsevizmust, helyreállítsuk és fenntartsuk a rendet.”
Áprilisban három katonai körlet kapott menetkészültségi parancsot, ám a támadás elmaradt, mert a csehszlovák bolsevizálódás nem történt meg. Nem lehetett tudni, a magyar akció milyen lépéseket váltana ki a szomszédos államok részéről, hogyan reagálna az antant, ráadásul a magyar felfegyverzéssel kapcsolatban a franciákkal folytatott titkos tárgyalások is zátonyra futottak.
A lengyel–orosz (szovjet) háború kitörése után, a Vörös Hadsereg előretörésekor vált aktuálissá az Ébredés II., amely szerint a magyar hadsereg három oszlopban, a vasútvonalak használatával tört volna be Csehszlovákiába, hogy a szlovák szeparatisták segítségével visszaszerezze a Felvidéket vagy Kárpátalját, és segítséget nyújtson a lengyeleknek. A támadás súlypontja keletre került, a miskolci csapatokra várt volna ez a feladat, miközben három katonai körlet a Duna vonalát tartotta volna, bízva az antant támogatásban.
Miután várható volt, hogy a vörösök megjelennek az Erdős-Kárpátokban, augusztus elejére elkészültek az Ébredés II. határozványai Pirkadás fedőnévvel, tervbe véve Kárpátalja visszaszerzését. Mivel az angoloknak nem tetszett a francia befolyás növekedése térségünkben, szomszédaink magatartása kétséges volt, a fegyvereket ígérő franciák és a lengyelek mindegyre haboztak, így ezt a támadást is lefújták. Magyarország azonban mégis segítette a lengyeleket: nyolcvan tehervagon puska- és géppuskalőszert küldött nekik, elősegítve ezzel a „visztulai csodát”.
Titkos tárgyalások folytak a lengyelekkel, hogy szabadcsapataikkal együtt legyezőszerűen meginduljon a magyar hadsereg Csehszlovákia ellen. Az Árpád-terv szerint a főtámadás három gyaloghadosztállyal indult volna meg a Kisalföldről a Pozsony–Nagyszombat–Nyitra–Léva vonalig, s az ezzel párhuzamosan Balassagyarmat felől indított melléktámadás célja Ruttka és Zsolna volt, a jobbszárny feladata Kassa és Kárpátalja visszavétele lett volna. Ismét a külpolitika állt a megvalósítás útjába, ugyanis a szerbek elzárkóztak, a románok pedig értelmetlennek vélték. A szovjetoroszokat legyőző lengyeleket sem érdekelte, habár 1921 elején ők keresték meg ezzel a magyar felet, s végül ez is csak terv maradt.
Kevésbé ismert, hogy az ún. fehérterror egyik vezéralakja, a szegedi 1. vadászzászlóalj parancsnoka, Prónay Pál alezredes „magánakciót” akart végrehajtani a Felvidék visszaszerzésére. Visszaemlékezése szerint 1920 „(…) karácsony estéjén 23-ról 24-re virradó éjjelen volt ezen rajtaütés megbeszélve, amelynél ismét a zászlóalj kiválogatott tisztjei és altisztjei, azután fegyvereik képezték a keretet.
Ezen időpont azért lett a szentestére megbeszélve, mivel ez legalkalmasabbnak bizonyult, már azért is, mert ilyenkor a cseh légionisták karácsonyi szabadságra mennek, miáltal a Felvidéket megszállva tartó katonaságuk meggyengül.
A szükséges előkészületek után a támadások megindítására a következő helyeket szemeltem ki: Köpcsényből a pozsonyi hídfő ellen (főleg demonstráló szándékkal). Szőnyből a komáromi hídfő ellen. Szobnál és Balassagyarmattól északra, Rárósnál terveztem a fő áttörést, éspedig Léva irányába. Ezen a vidékeken laktak magyarok, összeköttetéseink kapcsán elsőbben ezeket a területeket szándékoztam a csehektől megtisztítani, akik a befutott hírek szerint már régóta tartottak egy ilyen támadástól, ezért a holmijukat főleg mindig útra készen, vagonokban tartották. A felvidéki irredenta szerveink titokban várták ezen megmozdulásunkat, mert értesítve lettek. A reájuk váró munkát ők azután az elkészített tervek szerint elvégezték volna, amint az első eredményes lökés az anyaország felől megtörtént. Rácz Kálmán századosnak a Tiszántúlról, ahol állomásozott, Tokajon keresztül Kárpátalja felé kellett volna előretörni Ruszinföldre.
Max Bauer német ezredesnek, aki akkoriban Bécsben tartózkodott, szintén elküldtem üzenetemet, és reméltem egy előretörést a szudétanémet részről, melyet annyiszor emlegetett a nyár folyamán. Ezek az egy időben Csehország ellen történendő koncentrikus támadások okvetlen eredménnyel járnak, ha tekintjük ennek az országnak akkori szervezetlenségét, saját nemzetiségeivel szemben is, miután a kisantant szövetsége csak jóval később létesült.
Biztosra vettük azután Ausztria beavatkozását is, amennyiben (Johann) Schober is hajlandónak mutatkozott a cseheket az általuk elfoglalt osztrák területekről kidobni, amint Magyarország részéről az első eredmények mutatkoznak. Szóval december 23-án, úgy a gépfegyverek, valamint az emberek nagy része a már kijelölt helyeken tartózkodtak, vagy azok felé útban voltak. Készen kellett lenni azon meginduló támadásra, melynek időpontját karácsony estéjének 10 órájára tűztem ki.”
Készülődésük azonban kitudódott és a kormányzó magához rendelte Prónayt: „– Mit akartok megint véghezvinni, ti szerencsétlenek? Romlásba viszitek az országot! Szereltesd le azonnal ezt az akciót, mivel a cseh követ már el akarja hagyni Budapestet. Ezzel elrontanátok azokat a terveket, melyeket én már Berzeviczy (Béla altábornagy) által kidolgoztattam, és jövő tavasszal azok alapján kiverem és összetöröm a cseheket, és megtisztítom tőlük a Felvidéket. (…)
Mondhatom, leverten jöttem ki az államfőtől. (…) gyorsan kell intézkedni, mert le kell fújnom ezt a vállalkozásunkat. Nem lehet itt irredentázni, ki van zárva, mindig be vannak gyulladva.”
Megjelent a Magyar7 2025/25.számában.
