„Nem kiváltságokat, csak igazságot... „
A Csehszlovák Köztársaság az 1928. esztendőben belépett fennállásának tizedik évébe. Ez a tény ok és lehetőség volt a számadásra, a visszatekintésre az impériumváltás óta eltelt évekre, a történelmi léptekkel mérve rendkívül rövid, ám egy újszülött állam életében mégiscsak jelentős időszakaszra.
Az államalapítók megelégedve vették számba dédelgetett művüket, az alávetett nemzeti kisebbségek szószólói pedig a jubileumi évet is arra igyekeztek felhasználni, hogy minél közérthetőbben felhívják a hatalom hazai birtokosainak figyelmét, illetve ráirányítsák a művelt világ érdeklődését arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy a győztes nagyhatalmak által dédelgetett csehszlovák csecsemőállam csakis más népek, nemzetek durva kisemmizése árán születhetett meg.
A magyar ellenzéki pártok képviselői és szenátorai a jubileumi évben látványosan fokozták aktivitásukat a prágai nemzetgyűlés mindkét kamarájában. Bármilyen téma volt is napirenden, a magyar törvényhozók mindig megtalálták annak a módját, hogy felszólalásaikban felhívják a figyelmet az impériumváltás során a felvidéki magyarságon elkövetett erőszakra, valamint rámutassanak az azóta átélt sérelmekre.
Koczor Gyula magyar nemzeti párti képviselő például 1928. június 21-én a képviselőház lakásvédelmi vitáját használta fel arra, hogy kritikus hangnemben reagáljon Edvard Beneš külügyminiszter korábban elhangzott kisebbségpolitikai beszámolójára. A külügyminiszter igazságosságról, demokráciáról és nagyvonalú nemzetiségi politikáról hangoztatott szólamait Koczor képviselő félrevezető mellébeszélésnek nevezte.
– jelentette ki Koczor képviselő.
„Ilyen módon vetette meg a köztársaság alapjait, így próbálkozik jövőjét is megalapozni s így akarja a szenvedéseinkre felfigyelő világgal, sőt velünk is elhitetni, hogy itt minden rendben van, nincs semmi kívánnivalónk, sorsunkkal elégedettek és boldogok vagyunk.” Koczor képviselő szerint ezek a szólamok mind hazugságok, mivel az ország nemzetiségei – különösképpen a magyarok – elnyomatás alatt sínylődnek. Az ilyen bánásmódba a magyarság azonban soha nem fog belenyugodni.
– hangsúlyozta a nemzetgyűlés képviselőházában Koczor Gyula. Mintegy Beneš külügyminiszternek, valamint az egész elnyomó államgépezet vezető embereinek címezve mondta a következő intelmeket: „Nem kiváltságokat, csak igazságot kérünk, igazságot követelünk úgy önöktől, mint Európától. Győzzön önöknél is a jobb belátás, értsék meg, hogy béke és megbékélés csak igazság mellett, egyenrangú népek között lehet s a rabszolga és a rabszolgatartó egymás mellett való élése talán átmenetileg csöndet jelent, de az ilyen, szuronyokra támaszkodó hatalom sohasem örökös. Értsék meg az igazság és a józanság szavát, ezzel fogják legjobban saját nemzetük és Európa békéjét szolgálni.”
A magyar társadalom, de főleg a magyar ellenzéki pártok nem kis ellenérzéssel emlékeztek meg az impériumváltás tizedik évfordulójáról, illetve a már tíz éve tartó kisebbségi sorsról. A néhány kormányzsoldban álló, megfizetett magyar nemzetárulón kívül nem akadt magyar ember a már tíz éve csehszlovák uralom alatt álló Felvidéken, aki őszinte örömmel emlékezett volna a történelmi magyar haza tíz évvel azelőtti feldarabolására, illetve a felvidéki területeknek a csehszlovák államba történő bekebelezésére.
A magyar pártok törvényhozói a prágai nemzetgyűlésben is felemelték szavukat a jubileumi eufória napjaiban, és felhívták rá a figyelmet: a felvidéki magyarságnak semmi oka az önfeledt és boldog ünneplésre. Október 25-én Szent-Ivány József képviselő, a Magyar Nemzeti Párt vezére jelentkezett szólásra a képviselőház költségvetési vitájában. Amint arra számítani lehetett, ő is főleg a csehszlovák államvezetés elhibázott nemzetiségi politikáját ostorozta, valamint próbálta azt összefüggésbe hozni a jubileumi ünnepségekkel. Szerinte a csehszlovák államhatalomnak az az egyik végzetes hiányossága, hogy a köztársaságot nemzetállamként határozza meg, pedig ez egyáltalán nem helytálló megállapítás. Szent-Ivány a következő megszívlelendő szavakkal zárta beszédét:
– ígérte a magyar nemzeti pártvezér. Beszéde végén pedig következett az alkalomhoz illő ceterum censeo: „A kormánynak nincsen jogcíme ahhoz, hogy a jubileumi ünnepségeken való részvételt kívánja a magyarságtól…”
Másnap, október 26-án további két magyar nemzeti párti honatya is felszólalt a költségvetési vitában, nevezetesen Füssy Kálmán és Holota János. Füssy azonban alig foglalkozott a költségvetéssel, annál inkább ostorozta a hatalomnak a magyarság felé megnyilvánuló szűkkeblű nemzetiségi politikáját, miközben szólt a tíz évvel azelőtti államalapítás következményeiről, illetve a magyarság viszonyulásáról a jubileumi ünnepléshez. Füssy képviselő a reá jellemző szókimondással tapintott rá a lényegre:
Szerinte azonban az államhatalomnak ez az óhaja teljesen jogtalan és erkölcstelen. „Ha az október 28-iki dátumnak a szlovenszkói magyarság életében való jelentőségét nézzük – folytatta beszédét a magyar nemzeti párti képviselő –, úgy azt találjuk, hogy ez a nap figyelmeztet arra az évfordulóra, amikor a magyarság nemzeti katasztrófája bekövetkezett. Kívánhatja-e tehát joggal bárki is, hogy a magyarság ezt a napot örömmel ünnepelje?” Füssy képviselő világosan és nyíltan fogalmazott.
A felvidéki magyarság számára október 28-a tehát nem örömünnep, hanem gyásznap, hangsúlyozta a magyar nemzeti párti képviselő.
Így érkezett el a köztársaság népe az államalapítás tizedik évfordulójához. Október 28-án országszerte harsány ünnepségek zajlottak, annál is inkább, mivel a jeles emléknap éppen vasárnapra esett. A „csehszlovák” politikai elit örömmámorban úszva ünnepelte önmagát, szinte teljesen megfeledkezve az ország száz gondjáról, bajáról, többek között a megoldatlan nemzetiségi problémákról. A magyar ellenzéki pártok központi napilapjában, a Prágai Magyar Hírlapban azonban nem önfeledt ünneplésre utaló vezércikk jelent meg ezen a napon.
– volt olvasható az idézett magyar ellenzéki lap ünnepi vezércikkében. A tízéves jubileum ezért nem ünnepnapja a csehszlovák fennhatóság alá kényszerített magyarságnak, és attól minden öntudatos magyar ember távol tartja magát. „Nemzeti jogainkért és kultúránkért vívott küzdelmünkben a tizedik évforduló sem idéz elő változást” – szögezte le a felvidéki magyar politikai elit nevében a magyar pártok központi sajtóorgánumának vezércikke.
A jubileumi évről elmondható, hogy az részben hasonló lefolyású volt, mint az addigi esztendők a kisebbségi sors létküzdelmei közepette, részben azonban egy bizonyos politikai többlet is jellemezte. A hatalom birtokosai és azok szekértolói büszke megelégedettséggel vették tudomásul, hogy a tíz évvel azelőtt létrehozott Csehszlovák Köztársaság megérte tizedik születésnapját. Nagyhatalmi pártfogói továbbra is kegyesen támogatják fennmaradását – bár Olaszország részéről néha disszonáns tónusok is hallhatók –, őrködnek területi épsége felett, és vigyáznak rá, hogy a jövőben sem érhesse baj sem külpolitikai, sem pedig belpolitikai vonatkozásban.
Az alávetett felvidéki magyarság – tíz év után is – törvénytisztelő alattvalója volt a hozzá mostohán viszonyuló államhatalomnak, de mindamellett állandóan abban reménykedett, hogy idővel majd kedvezőbb széljárás kezdődik az európai nagypolitikában.
Az csak természetes, hogy a felvidéki magyarság óhajtotta és várta a revíziót, és ezért a jubileumi évben is különös figyelemmel kísérte a politikai életnek minden rezdülését, és várta sorsa jobbra fordulását. A remélt változás a második évtized végére valóban bekövetkezett.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/16. számában.
