Nem halunk meg egészen
A küszöbünkön álldogáló 11. hónap általában nem túl közkedvelt, sok benne a mélabú, minden az elmúlásra emlékeztet, ráadásul a halottak napja is ott sürgeti a koszorúk, őszi virágok közt kóválygó embert, hogy siessen, mert lassan a temetőbe kell menni.
Nem elég csak emlékezni, ki is kellene fejeznünk egy kis koszorúval, pár szál virággal azt, amire amúgy mindig emlékezünk, hisz halottaink bennünk élnek, s mint gondolat és emlék olyan elevenek, mintha itt volnának. Mármint azok, akik a szeretteink voltak, közeli hozzátartozóink, életünk része: édesanyánk, édesapánk, szeretett nagyszüleink, testvéreink... S mi van a többiekkel? Akik a családi szájhagyomány révén „élnek” velünk. Minden családban vannak „ismeretlen” halottak, akikre időnként emlékezni szoktunk, emlegetjük őket. Itt van pl. nagyanyám nagyapja, Bartus atyus, akit nagyanyám gyakran emlegetett, mert a szájhagyomány szerint még kilencvenévesen is átugrotta két lábbal a kisszéket. A másik emlék… Most anyám asztalán van az a fénykép, amelyet még pár éve nagyanyám tartott a könyvespolcán, hogy mindig láthassa, mert nagyon szerették egymást. Ő nem más, mint Tóth Sámuelné Bartus Erzsébet (még a 19. században született).
Nagyanyám mesélte, a férje meghalt az első világháborúban. Négy gyerek maradt árván. Halálát, már idős korában, véletlen baleset okozta: a kemence tetején melegedve elbóbiskolt és leesett a földre; gerinctörést szenvedett. Egy régi képen dédanyámmal látható, aki még gyermek. Anyám „szájával” ő is, a gyermek is, gyakran „visszaszól” a mérhetetlen időből: „De muzsika is legyen benne!” A történet, ami révén ez a mondás megmaradt, igen egyszerű. A kis Erzsike (aki 1910-ben született) korában még nem volt ruházati tömegtermelés, és falun a cipésznél készíttették a lábbelijét, természetesen bőrből. (Ezek a hajdanvolt cipők járás közben nyikorogtak, csikorogtak.) Amikor a kis Erzsike lábáról levették a mintát, s kifelé tartottak a műhelyből, a kislány mutatóujját fenntartva visszafordult, s így szólt a cipészmesterhez: „De muzsika is legyen benne!” Vagyis úgy csikorogjon majd a cipő, mint a felnőtteké. (Mellékszál, de én még gyermekkoromból emlékszem arra, amikor annak idején a pozsonyi Škoda 9Tr típusú trolibusz is „muzsikált”: hegedült. S az is már ahhoz a világhoz tartozik, amelyet a mai 40 alattiak már nemigen tapasztalhattak meg.) Tehát a családban fennmaradó történetek így „éltetik” tovább azokat, akiket nem ismerhettünk, legfeljebb egy-egy régi kép villantja fel arcukat, alakjukat.
A sírva vigadó magyar, ha azt kiáltja: „Ej, haj, sosem halunk meg!”, talán nem is gondol a mondás igazságtartalmára… Pedig hogyne halnánk meg! Mindenki, aki megszületik, egyben „frigyre” lép a halállal. Legyen az ember, elefánt, oroszlán, tiszavirág… vagy akár a tölgyfa a ház előtt. Persze, ha nem történik valami nem várt esemény, vagy betegség, (amely, ne adj isten időnap előtt halált okoz), mindenki elérheti a számára „kiszabott” időkeretben az optimális életidőt. Az ember már csak olyan, hogy nem bánná, ha eléldegélhetne százhúsz évig is (a jövőt illetően nem irreális vágy), azonban mostanság egy ember átlagos élettartama, a globális átlagot tekintve 68,13 év (nők), 63,46 év (férfiak), a szlovákiai átlag pedig nők esetében 81,4, míg a férfiaknál 74,7 év.
S az elefánt? Az ázsiai elefánt vagy hatvan évig él; pár éve portálunkon is hírt adtunk róla, hogy „elpusztult 88 évesen a világ leghosszabb életűnek mondott elefántja” Indiában. Állítólag 88 éves volt. S meddig élnek az oroszlánok?
S mi a helyzet a tiszavirággal? Neki mennyit mért ki a mérhetetlen időből a teremtő? Állítólag nem csak egy nap az élet a tiszavirág számára.
A találomra kiválasztott élőlények tehát rövidebb ideig élnek, mint az átlagember.
És végül a fentebb említett tölgyfa?
Pedig ha megszületett, ő is meghal egyszer! De „ej, haj, sosem halunk meg!” Pontosabban, meghalunk, de nem egészen… Van egy latin mondás: Non omnis moriar, vagyis nem halunk meg egészen, vagy nem halok meg teljesen… Horatius római költő ódáiból származik, és azt fejezi ki, hogy az emberi alkotások, művek és gondolatok túlélik a halált, és ezáltal szellemi értelemben halhatatlanná teszik az alkotót. József Attila ugyanezt a gondolatot egy másik aspektusból közelíti meg, nem csak az alkotó ember, a művész szemszögéből, amikor azt írja:
Őseink, elődeink, szeretteink bennünk élnek tovább, a sejtjeinkben, s mi sem halunk meg egészen, mert az örök „körforgás” részei vagyunk, s utódaink révén mi is tovább „élünk”. Lehet, hogy egy-egy családi történetben, de fizikai vonatkozásban is, átörökített „valónk” révén. Persze lehet, József Attila mellett Kosztolányit is említhetnénk, aki – nem ellentmondva költőtársának – azt írja Halotti beszéd című versében:
Mindezek tudatában, még ha a november búskomor is:
Mert nem halunk meg egészen… S ha szeretteink igen távoli sírját éppen halottak napján nem kereshetjük is fel, gondoljunk arra, nem haltak meg egészen. Bennünk, és utódainkban élnek tovább… Ahogy majd mi is…
