Néha a fonott is szakad
Minden azon múlik, hol keressük a halat. A pontyozó horgászok többsége a jellegtelen, kigyúrt, alaposan megtisztított helyen ver tanyát, ahol a lehető legmesszebbre suhintja be a fenekező szereléket.
Minél messzebb, lehetőleg a tó közepébe. Többkilónyi etetőanyagot küld a horog után, majd kényelmesen elhelyezkedve türelmesen várja, hogy odaússzon csemegézni a tóban élő összes aranyhasú. Mint amikor az éhes malacot várják a vályúhoz.
Eközben csábosabbnál csábosabb helyek kínálják magukat, többnyire a part közelében. A vízből felmeredő csökök és tuskók, bedőlt, korhadozó fák, víz fölé hajló lombkorona, bokorsor, lelógó szederinda szövevénye között-alatt ott lapulnak a halak.
Általában a pontyok legöregebb példányai. Ezek a kiváló búvóhelyek nyújtanak biztonságot nekik. Lehet, hogy bekalandozzák az egész vizet, de ide térnek vissza, mintha hazamennének. A legtöbb horgász elüget mellettük, és figyelemre sem méltatja az ilyen „horogmarasztaló” helyeket. Mert való igaz, a tiszta placcon nem szakad be a horgunk oly gyakran, de nem is élünk át olyan izgalmakat, mint amikor a dzsumbuj közelében komótosan elmerül az úszó.
Legutóbb is egy ilyen, általam kedvelt helyen gubbasztottam. Bár nem szeretem a fonott zsinórt, több nagy hal elvesztése után rá kellett jönnöm, nincs más megoldás, mint lecserélni a nyúlós monofilt a sprőd, kemény fonottra.
Akadós terepre ez való, még ha sok kényelmetlenséget is okoz (nem merül, szélben hasat ereszt, könnyen gubancolódik). Viszont brutális erővel állítja meg a menekülő nagy halat, mielőtt bemenekülne az akadóba. Ez néha két másodpercen és centiken múlik. Ehhez párosul az erős bojlis bot, a csontra behúzott fék az orsón és a 6-os, legfeljebb 4-es, vastag húsú horog.
Egy szál vaskos esőgilisztával és két szem mézes kukoricával pottyantottam be a szereléket a karvastagságú, fölmeredő ágak mellé. Két marék kukoricát szórtam be csalogatónak és marasztalónak. Aztán már csak várni kellett.
Talán fél óráig, amikor megjelentek a pörsenések és buborékok, jelezve, hogy turkál a ponty. Majd megdöccent az úszó. Ez csak beleúszás, gondoltam, de az izgalom egyre fokozódott. Öt perc múlva az úszó is elmerült, szép komótosan, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Négy és feles pontyot akasztottam és szákoltam meg.
Aztán jött az „öreg”. Az úszó bóbitája ugyanott billegett, néha hozzásimult a gallyhoz, mintha védelmet keresne, aztán csak lebukott. A bevágás után úgy maradt a bot, majd borzasztó erővel lódult meg a hal.
Esélyem se volt megtartani, azonnal a gallyak közé rontott. Mintha egy elszabadult vaskályhát kellett volna visszafordítanom, pedig beleadtam minden erőt. Aztán fonott ide, fonott oda, egy csattanás, s a hal mindent elvitt: úszót, horgot, reményt. Saccolgattam, mekkora lehetett, hiszen a hat-nyolc kilós pontyokat általában sikerül megfékeznem.
Néztem a jókora burványt, amely sokáig ott gyűrűzött a gallyak között, ringatva a vízfelszínt vastagon belepő pollenréteget, és érdekes módon nem voltam dühös.
Talán kicsit szomorú. De hát így van ez, a párbajban nem mindig mi vagyunk a győztesek.
Megjelent a Magyar7 2021/26. számában.
