Nászúton a világ körül
A nászutazás napjainkban szinte természetes „nyitánya” egy újdonsült házaspár együttélésének. A zeneszerzők általában egy operához komponálnak nyitányt, amelyet rendszerint egy több felvonásban „elénekelt” történet követ. Ez a megállapítás azonban korántsem érvényes egy magyar származású arisztokrata nászútjára, amely nyolc évnyi „tengeri bolyongást” követően válással végződött.
A férfi vezetékneve a Magyarországon különösen jól csengő Festetics volt, de grófi rangja nem társult számottevő vagyonnal, ráadásul nem is magyar földön, hanem Párizsban látta meg a napvilágot 1865. szeptember 15-én. (Később ő maga 1865. június 17-ét tüntette fel egy hivatalos iratban.) Édesapja, Festetics Zsigmond (1813–1868) a család grófi ágának volt a tagja és a tolnai előnevet viselte, miután felmenőinek Tolna városában és környékén voltak birtokai.
Fiatal korában Bécsben császári kamarás volt, de élete nagy részét a francia fővárosban töltötte és 50 évesen, 1864-ben házasodott. Felesége Laura Louise Marie de Vilna, egy lengyel-litván származású arisztokrata hölgy volt, aki 35 évvel volt fiatalabb férjénél. A házasság nem tartott sokáig, gyermekük – Rudolf, vagy ahogy az anyakönyvben szerepel: Rodolphe – megszületése után háromnegyed évvel később elváltak, majd Zsigmond gróf 54 évesen elhunyt.
Pályakezdés
Édesanyja egyedül nevelte fiát, igyekezett megfelelő képzést biztosítani számára, ezért Bécsbe, a Theresianumba küldte tanulni, amelynek elvégzését követően huszártiszt lett. A vívás, a lovaglás és a vadászat tette változatossá a hétköznapjait, de érdeklődött a földrajzi utazások iránt is, miután akkoriban egyre többen járták Afrika belsejét, a csendes-óceáni szigeteket és a világ más, kevésbé ismert tájait és erről a lapok rendszeresen hírt adtak. Az nem ismert, mennyire tudott magyarul, hiszen Párizsban francia, Bécsben német beszédet hallott, még magyar tiszttársaival is e két nyelven kommunikált, bár nem kizárt, hogy bizonyos magyar szavakat megtanult.
Néhány évig különböző magyarországi helyőrségekben szolgált (Losonc, Esztergom, Szombathely, Kőszeg), de a huszártisztek maguk fedezték a drága egyenruhákkal, a hátaslovak tartásával és a társasági élettel kapcsolatos kiadásokat és ebből Festetics Rudolfnak egy idő után elege lett, a pénze is elfogyott, ezért kilépett a szolgálatból. Európa különböző országaiban utazgatva, időnként Párizsban is meg-megállva igyekezett valamilyen elfogadható egzisztenciát teremteni magának. Végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, ahol gazdag amerikai családokkal került kapcsolatba. Kellemes modora, vonzó megjelenése és nem utolsó sorban arisztokrata származása rokonszenvessé tette őt ezekben a körökben. Azt is felismerte, hogy a milliomosok sokra tartják, ha valaki előkelő származású, még ha nincs is jelentős vagyona.
Első házassága
Akkoriban nem volt szokatlan, ha egy gazdag amerikai lány egy európai arisztokratához ment feleségül. A jóképű Festetics 1889-ben Párizsban egy bálon ismerkedett meg egy gazdag amerikai bányatulajdonos unokájával, az akkor még csupán 15 esztendős Eila Butterworth Hagginnal. Ő édesanyjával élt a francia fővárosban, ahol festészetet és művészettörténetet tanult, de a francia nyelvben is jártasságot szerzett. Eljegyezték egymást, majd 1891-ben együtt utaztak Amerikába, ahol 1892. február 24-én kötöttek házasságot. A lány rokonsága tulajdonképpen megtisztelve érezte magát, hogy egy európai arisztokrata került a Haggin-családba, Festeticset viszont elégedettséggel töltötte el, hogy a lány tetemes hozománya kényelmes életet biztosít majd számára.
Azokban az időkben a gazdag amerikaiak körében szinte íratlan szabály volt, hogy a házasságra lépett fiatalok hosszabb nászútra induljanak a karibi szigetvilágba, esetleg Európába, elsősorban Olaszországba vagy egy Földközi-tengeri hajóútra. Hogy Festetics Rudolfot mi vezette arra a gondolatra, hogy egy világ körüli hajóútra viszi feleségét, arra pontosan nem tudjuk a választ, viszont Eila hozományából egy 76 tonnás vitorlást építtetett San Franciscóban és innen indultak el 1893 októberében a Hawaii-szigetek felé. Korábban Festetics és felesége is alapos tengerészeti képzésen vett részt. Miután Festetics osztrák-magyar állampolgárként nem kaphatott hivatalos engedélyt egy Amerikában bejegyzett hajó vezetésére, idegen kapitányt pedig nem akartak szerződtetni, feleségének kellett sikeres kapitányi vizsgát tennie, így névleg ő lett a Tolna névre keresztelt jacht parancsnoka. Festetics felfogadott egy Wickmann nevű tapasztalt kormányost, aki 24 matrózt választott maga mellé.
Kalandok a tengeren
Már a kihajózáskor Festetics tudomására jutott, hogy Wickmannek hátsó szándékai vannak: túszul akarja ejteni a házaspárt, hogy majd tetemes váltságdíjat követeljen Eila apjától szabadon engedésükért. Mint Festetics később megjelent könyvében megírta: a Hawaiiba vezető út során ügyesen kivédte Wickmann mesterkedéseit, majd Honoluluba érkezve arra kényszerítette, hogy távozzon a szolgálatból.
Ha már szóba hoztam Festetics izgalmas stílusban, franciául írt könyvét, el kell mondanom, hogy ez két részben jelent meg. Az első rész 1903-ban látott napvilágot és a Tolna óceániai bolyongásait taglalja Ausztráliába történt megérkezéséig. Egy évvel később nyomdafestéket látott a második rész is, amelyben a Fülöp-szigetek körüli és a Japánba vezető hajóútról számol be a szerző, és a kötet a Hindusztáni-félszigettől délnyugatra fekvő Minicoy-zátonynál történt hajótöréssel zárul. Az első rész 1905-ben magyarul is megjelent Emberevők között címmel a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtárának sorozatában 55 fekete-fehér illusztrációval és egy kihajtható térképpel, amelyen a San Franciscotól az Ausztráliáig terjedő térség szigetvilága szerepel. A második rész magyar fordítására azonban több mint 120 év után került sor és a két rész most egy kötetben jelent meg Kéjutazás a kannibálokhoz címmel (alcíme is van: 8 éves csendes-óceáni utazás a Tolna jachton). Jelen írásom tulajdonképpen ebből az alkalomból született.
Minden bizonnyal érdekes lenne részletesebben is szólni az egyes fejezetekről. Ezekben Festetics beszámol mindarról, amit látott és tapasztalt egy-egy helyszínen – többnyire valamelyik szigeten Óceániában –, de a bennszülöttekkel is érdekes találkozásai voltak, akik életében fontos szerepet játszottak a hiedelmek és a rítusok. Voltak törzsek, amelyek tagjai emberhúst is fogyasztottak – legalábbis Festetics szerint –, és egy alkalommal ő maga is akaratlanul megízlelte azt. Sokan úgy gondolják, hogy erre nem került sor, és Festetics csakis azért utalt rá, mert joggal hitte, hogy ezzel még jobban felkelti az olvasók érdeklődését a könyve iránt. A kannibalizmus motívuma vele kapcsolatban állandóan felvetődik, jóllehet mások, akik akkor tájt a térségben jártak (pl. Bíró Lajos, aki 7 évet töltött Új-Guineában) azt állították, hogy a törzsek közötti konfliktusok nem amiatt támadtak, mert kannibál ösztönök hajtották őket, de az megtörtént, hogy a megölt ellenfél agyát vagy szívét rituálisan elfogyasztották.
Külön említést érdemel Festetics gróf találkozása és baráti kapcsolata Robert Louis Stevensonnal (1850–1894), a Kincses sziget és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete c. regények világhírű szerzőjével, aki utolsó néhány évét Szamoa szigetén töltötte. Kis híján egy politikai összeesküvés főszereplői lettek, de ez végül Stevenson halála miatt meghiúsult.
Élet a hajón
Festetics és felesége rendszeresen fényképezett az utazás során. A zselatinos ezüst-bromidos üvegnegatívokat a Tolnán berendezett sötétkamrában hívták elő, ráadásul az idő szorításában, mivel a forró és nedves trópusi levegőben a zselatinréteg könnyen megolvadt. Amikor a jacht 1900-ban zátonyra futott, a felvételek egy része kárba veszett, de a gondosan becsomagolt java megmaradt és később 466 darab a Magyar Néprajzi Múzeumba került.
A vitorlás belsejében nagyon elegánsan, drága bútorokkal berendezett lakóhelyet alakítottak ki a házaspár számára, ahol egy kisebb könyvtár is rendelkezésre állt. Egy komorna, néhány steward és egy szakács is kiszolgálta őket, bár el kell mondani, hogy egy idő után belefáradtak a véget érni nem akaró hajókázásba, de ugyanez elmondható volt a matrózokra is, így a személyzet tagjait le kellett cserélni. Az éléskamrában különböző konzerveket tároltak, de élő állatokat – tyúkokat, sertéseket, kecskéket – is tartottak, hogy változatosabbá tegyék az ételeket. Amikor kikötöttek friss zöldségekkel és gyümölcsökkel töltötték fel a készleteket.
Külön helyet kaptak az óceániai szigetvilágban összegyűjtött néprajzi tárgyak, fegyverek, maszkok, harci pajzsok, faragott szobrok, valamint sok egyéb használati és rituális célokat szolgáló tárgy, de a bennszülöttek koponya trófeái is (amelyeket Festetics legtöbbször fondorlatos módon, az éjszak leple alatt ellopott, mert azokat a helyiek semmi pénzért nem voltak hajlandók eladni). A gyűjtemény jelentős hányada néhány évvel később Budapestre került, megalapozva a Magyar Nemzeti Múzeum óceániai anyagát.
A trópusi éghajlat, a bezártság és az életveszélyes kalandok azonban idővel megviselték Eilát. 1897 májusában érkeztek Japánba, ahol fél évig időztek, de ekkor már egyáltalán nem volt harmonikus a viszonyuk. Japánból a Fülöp-szigetek felé hajóztak, nem éppen a legjobbkor, ugyanis akkor tört ki a spanyol-amerikai háború és ez abban a térségben is tengeri összetűzésekkel járt. Szerencsésen megúszták a dolgot, de Szingapúrban végleg betelt a pohár és az asszony partra szállt. Egy amerikai gőzössel visszatért San Franciscoba, ahol beadta a válókeresetet.
Válás
Szingapúrból Festetics már felesége nélkül hajózott tovább, egészen a Tolna zátonyra futásáig. Érdekes, hogy könyvében meg sem említi Eila távozását, de a Minicoy szigeténél történt végzetes hajótörést is úgy tálalta, mintha azt a matrózok hanyagsága okozta volna. A korabeli beszámolók alapján azonban sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki a történtekről, mint ahogy más esetekben is, amikor a sajtóban megjelent tudósításokat összevetjük a Festetics könyvében leírtakkal és számos ellentmondásra bukkanunk. Mindezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert bár Festetics könyve izgalmas és nagyon érdekes olvasmány, gyakran megszépítve, illetve önmagát hősnek beállítva taglalja az eseményeket.
Másrészt az is igaz, hogy az újságok sem rendelkeztek sok esetben megbízható információkkal és a szenzációhajhászás vagy a szándékos lejáratás sem állt távol tőlük. Sok jel mutat arra, hogy maga Eila is készített feljegyzéseket az utazás során, ezek azonban gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, de az sem kizárt, hogy elkallódtak.
Nyilván izgalmas kutatói feladat lenne összehasonlítani, hogy a férj és a feleség hogyan látta ugyanazt a helyzetet. Azt viszont tudjuk, hogy a válóper során a két fél homlokegyenest ellenkező módon igyekezett megindokolni a kapcsolat megromlását. A bíróság Eila javára döntött, Festetics pedig anyagilag is hoppon maradt és visszatért Európába.
Festetics ismét megházasodik
Ebből a helyzetből egy újabb házasság révén sikerült kilábalnia. Második feleségére ugyancsak Párizsban talált rá. Alice Wetherbee, akárcsak Eila, egy gazdag amerikai polgári család örököseként jelentős hozománnyal rendelkezett. Festetics Rudolf 1908. február 24-én kötött házasságot a francia fővárosban, napra pontosan 16 évvel azt követően, hogy feleségül vette Eilát.
Nem tudni miért hitte, hogy ez szerencsés nap lesz, de második feleségével is egy hosszú nászútra indult egy újabb, a korábbi vitorlásánál közel négyszer nagyobb tömegű – mintegy 270 tonnás – jacht fedélzetén. Bár bizonyos források szerint ezt is a felesége hozományából építtette, valójában már egy létező kétárbócos, acéltestű vitorlás szkúner volt, és eredetileg Thistle volt a neve. Ezt vásárolták meg, berendezését egy kissé átalakítva, a nevét pedig Tolna II-re változtatták.
Ezúttal a keleti partról (pontosabban: New Yorkból) indultak el 1910. május 11-én, hogy az Atlanti-óceánon át eljussanak Európába, majd a Földközi-tengeren és a Keleten tegyenek egy kétéves körutazást. Európában felkeresték a magyarországi családi birtokokat és Festetics rokonait. Már az Atlanti-óceánon, Madeira szigetén matrózlázadás tört ki a Tolna II. fedélzetén, de egy korabeli sajtóbeszámoló szerint Festetics pisztollyal a kezében leverte a zendülést és a főbűnösöket rendőrkézre adta. Állítólag később még egy lázadás történt a hajón, de ennek részletei nem ismertek.
A tervezett kelet-ázsiai hajóútra nem került sor, a Tolna II csak a Földközi-tengeren szelte a vizet, végül egy francia kikötőben rekedt, miután Alice megelégelte ezt a „kalandot”, és faképnél hagyta férjét, akinek pénze sem maradt a költséges hajókázás finanszírozására. Valamikor az első világháború előtti évek során elváltak, és ezért a grófnak már nem volt hozzáférése a nő hozományához, csak a jachtot tartotta meg, amelyet viszont a háború kitörésekor a francia hatóságok hadizsákmányként lefoglaltak, mivel Festetics egy ellenséges ország (Ausztria-Magyarország) állampolgára volt.
A Tolna II hadizsákmány lett
A Tolna II a francia haditengerészet kötelékébe került és kiképző hajóként állították szolgálatba, majd 1920 júliusában elárverezték. Később egy belső égésű motorral is felszerelték és előbb Gina majd Mermerus név alatt sétahajóként szelte a Földközi-tengert és a brit partok menti vizeket.
Festetics Rudolf természetesen erről a második hajóútjáról már nem írt könyvet, sőt a háború utáni évtizedekben visszavonultan élt Franciaországban, csak annyit tudni, hogy 1931-ben harmadszor is megnősült, a házasságkötésre Rómában került sor. Korábban a lexikonokban az szerepelt, hogy 1943-ban halt meg, de a legújabb levéltári kutatások alapján ma már bizonyos, hogy 87 évesen, 1952. augusztus 20-án hunyt el.
Festetics Rudolf és Magyarország
Noha a gróf csak igen keveset tudott magyarul, mindig büszkén hirdette magyar voltát és ennek meggyőző bizonyítékaként a Magyar Nemzeti Múzeum centenáriuma (1902) alkalmából az intézmény Néprajzi Osztályának (ebből lett később a Néprajzi Múzeum) adományozta 56 ládát kitevő, közel 1600 darabból álló óceániai gyűjteményét. A ládák számát azért lehet pontosan tudni, mert amikor a Tolna hajótörést szenvedett, ennyibe csomagolták be a megmentett anyagot és ezt küldték aztán Bécsbe.
A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy bár igen gazdag gyűjteményről van szó, a rendszerezése nem kis feladatot adott a szakembereknek, mivel Festetics legtöbbször csak szűkszavú és inkább általános leírást csatolt a tárgyakhoz, a kutatók szinte detektív munkával igyekeztek azonosítani az eredetüket és azt, hogy milyen célból is készültek. A vitathatatlanul komoly dokumentumértékű fényképek esetében is hasonló problémákkal szembesültek, bár a háttér és a bennszülöttek öltözéke, használati tárgyai alapján ezt is sikerült többnyire megoldani.
Festetics és a modern képzőművészet
A gróf óceániai gyűjteményének egy kisebb része Franciaországba került és később ezt is árverésre bocsájtották. Neves műgyűjtők és szakemberek vásárolták meg a maszkokat, a faragott szobrokat és az érdekes használati tárgyakat. Ezeket a párizsi művészvilág is megismerhette, sőt inspirációnak is tekintette. Különösen a szürrealistákra voltak nagy hatással, André Breton például egy egész falat rakott ki a „primitívek” alkotásaiból, ezek között néhány darab a Festetics által gyűjtött anyagból származott.
Röviden az új kiadásról
Már utaltam rá, hogy 1905-ben Festetics Rudolf útleírásának csak az első része jelent meg magyarul Emberevők között címmel. A folytatásának lefordítását és közreadását feltehetően anyagi okok miatt halogatták, végül erre csak jó 120 évvel később, 2026-ban került sor. Ezt a részt Németi Tamás történész és szerkesztő fordította le és az általa vezetett Plankton Kiadó adta ki – a korábbi magyar fordítással együtt – Kéjutazás a kannibálokhoz címmel. Annak idején a magyarországi lapokban Festeticsről szólva nem a nászutazás, hanem a kéjutazás kifejezést használták, nyilván innen a teljes fordítás címében szereplő szó. A fordító lábjegyzetekkel látta el a szöveget, de a kötet függelékeként közreadott egy válogatást a Festeticsről szóló korabeli cikkekből, valamint beillesztette Festeticsnek a Néprajzi Értesítő 1902. évi márciusi számában megjelent Csendes-óczeáni utazásaim vázlata c. összefoglalóját, valamint Jankó Jánosnak, a Festetics-gyűjtemény első feldolgozójának ugyanebben a számban közölt tanulmányát.
Egyébként Németi Tamás tervei között szerepel a nagyközönség előtt, de sok esetben a kutatók számára sem ismert hajdani utazástörténeti dokumentumok, naplók, kéziratok megjelentetése is.