Nagy átrendeződés tanúi vagyunk! – interjú Bajcsi Ildikó történésszel
Magyarországon a holokauszt emléknapját az első gettósítás tavaszi időpontjakor, Szlovákiában pedig az első zsidótörvények őszi megjelenésének napján tartják. Biztosan találnánk további dátumokat is, amelyek egy-egy ország történelmébe fekete színnel íródtak be, s ma már hajlamosak vagyunk egy gyors tudomásulvétellel elmenni mellettük.
Holokauszt. Az európai zsidóság kétharmadának a kiirtását értjük alatta 1939 és 1945 között. Európában a nácik és csatlósaik a zsidókon kívül több millió lengyelt, oroszt és más nemzetiségűt, cigányokat, illetve homoszexuálisokat, elmebetegeket, Jehova Tanúit, politikai és vallási ellenfeleik sokaságát üldözték és ölték meg. A holokauszt egyediségét nem az áldozatok száma adja. Még soha nem fordult elő 1941 előtt az emberiség történelmében, hogy egy állam vezetői egy nép, nemzetiség vagy vallási csoport valamennyi tagját meg akarták volna ölni. (felirat a Holokauszt Emlékközpontban)
Bajcsi Ildikó, a komáromi születésű, Budapesten élő történész otthonosan mozog mindkét ország tudományos műhelyeiben. Munkái között ott vannak a Komárom környéki zsidóság vészkorszak alatti sorsának feldolgozásai is. Az ottani események vélhetően alig különböznek annak az 1441 magyarországi településnek a történéseitől, amelyekben a teljes zsidó hitközség megszűnt létezni. A történésszel a budapesti Holokauszt Emlékközpontban találkoztunk. Itt található az Áldozatok Emlékfala, amelyen több mint 172 ezer áldozat neve olvasható, és itt van az Elveszett Közösségek Tornya is, amelyre az ezernél több település nevét írták fel. És itt van a Jogfosztástól a népirtásig című állandó kiállítás. Ha tehetik, látogassák meg gyermekeikkel az Emlékközpontot és nézzék meg az itt álló, gyönyörűen felújított zsinagógát is.
„Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, feledkezzék meg rólam (száradjon le) az én jobbkezem.” – a 137. zsoltár egy híressé és népszerűvé vált sorát hordja a nyakláncán lévő medálon.
Igen, több szövegváltozatban is ismert ez a rész, maga a zsoltár a zsidók babiloni fogságában született, egyszerre szól a szenvedésről és a visszatérésbe vetett hitről. Sokat kerestem az idei utam során ezt az érmét Jeruzsálemben, míg végül a belvárosban találtam egy boltot, ahol a kereskedő azt mondta, hogy neki ugyan nincs, de fél órán belül hoz nekem egyet. S tényleg hozott is.
Milyen céllal utazott Jeruzsálembe? Családi, baráti kapcsolat köti Izraelhez és a városhoz, vagy a munkája?
2017-ben jártam először Jeruzsálemben, s az idén már nyolcadszor térhettem oda vissza. Az első utam zarándokút volt, amelyet egy belső vágy is erősített, az, hogy személyesen is eljussak a Szentföldre.
Időközben ledoktoráltam, történész lett belőlem és felvettek a Clio Intézetbe, amelynek utódjában, az Erőszakkutató Intézetben dolgozom jelenleg is.
A zsidóság és Izrael iránti személyes érdeklődését be tudta hozni a munka világába is?
A doktori disszertációm lezárását követően az első komolyabb munkám az 1938-as első bécsi döntést követő visszacsatolás időszakának Komárom és a Komárom járásbeli hatásával foglalkozott. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi zsidó témájú feldolgozatlan forrás fekszik a komáromi és a nyitrai levéltárban, miközben például a komáromi holokauszt történéseivel foglalkozó komolyabb írás még nem jelent meg. Így aztán természetesnek tűnt, hogy megírtam az első ilyen témájú monográfiát, s ezzel együtt kialakult a zsidóság témájához és Izraelhez való kötődésem egy újabb szála.
Közel húsz ilyen interjút készítettem, melyek során magam is meglepődtem, hogy az emberek egyrészt milyen örömmel fogadtak és hogy milyen nyíltsággal beszéltek ezekről a kérdésekről.
Akikkel találkozott, vélhetően túlélők vagy olyan emberek, akik családon belül, közvetlenül kapták meg a holokauszt tragédiájának elbeszélését. Itt körülöttünk pedig 172 ezer név tanúskodik a szörnyűség 172 ezer módozatáról. Az évfordulók szónokai soha nem felejtik el hangsúlyozni az emlékezés fontosságát. Viszont közben generációk nőnek fel, akiknek ez már történelem. Számukra hogyan lehet korunk legfőbb kihívásának eleget téve, tehát röviden elmagyarázni, hogy mi volt a holokauszt?
Lényegesnek tartom kiemelni, hogy nem csak az 1944-es eseményeket (transzportok, koncentrációs táborok, népirtás) értjük a holokauszt alatt. Az ide vezető út már jóval korábban elkezdődik, az én kutatási terepemen, a visszacsatolt területeken ezt 1938-hoz kötném. Ekkor jelenik meg és lép hatályba az ún. első zsidótörvény, amivel lényegében kormányszintre emelkedik az antiszemitizmus és a nemzet testéből fokozatosan kiszorul a zsidóság.
Mi volt ennek az oka? Miért lépett fel így a többségi társadalom a zsidósággal szemben? Vagy pontosabban, hogyan lehetett a politika részéről a társadalom nagy részét viszonylag rövid idő alatt a zsidóság ellen fordítani, miközben pár évtizeddel előtte még jelentősebb probléma ezen a téren nem mutatkozott?
Magyarországon például már korábban is létezett egy látens zsidóellenesség. Más keresztény országokhoz hasonlóan jelen volt az, hogy mi keresztények vagyunk, ti pedig zsidók. Volt egy erre alapozó elkülönülés, amelynek már több száz évesek a gyökerei. S ezzel a politika a maga érdekei alapján tud játszani. Ha a politika demokratikus, mint például az első csehszlovák köztársaságban, akkor egy zsidó vallhatja magát zsidónak, magyarnak vagy csehszlováknak, ami az ő identitási lehetőségeinek a kiszélesedését jelenti.
Tehát a politika zöldet mutat ezeknek a törekvéseknek?
Igen, így van.
A túlélőkkel, vagy azok leszármazottaival beszélve, hogyan látja, a zsidóság valamennyire tudatában volt annak, hogy ezek a változások ekkora tragédiába fordulhatnak? Vagy nem is gondolták, hogy a politikai helyzet változásának ilyen fatális következményei lehetnek?
Az állandó félelem benne élt a zsidóságban. Ha Dél-Szlovákiát nézzük, a visszacsatolással Magyarországhoz kerültek, ahol már érvényben volt az első zsidótörvény. Mégis, a korabeli történeti források egy részéből az derül ki, próbáltak pozitívan viszonyulni a helyzethez, például még röpiratokat is adtak ki, amelyekben hangsúlyozták, hogy a csehszlovák évek alatt is hűek voltak a magyarsághoz.
Azért is mondom ezt ilyen határozottan, mivel az egyik közvetlen túlélő interjúalanyom, a budapesti származású Hava (Éva) Lustig, akivel 93 évesen, nem sokkal a halála előtt tudtam még beszélni, elmondta, hogy gyermekkorában olyannyira büszkék voltak a magyar és a zsidó identitásukra, hogy például a sárga csillagot is szinte kitüntetésként viselték, s nem hogy ő, hanem orvos szülei sem gondolták volna még csak álmukban sem, hogy őket bevagonírozva haláltáborokba küldhetik.
Apámék családját, mint magyar jogfosztottakat, kényszermunkára vitték, szintén vagonokban Csehországba. Miután ez az időszak véget ért és hazajöttek, itthon már csak nagyon ritkán került szóba ez a téma. A zsidóságon belül mennyire jellemző, hogy hallgatnak a holokauszttal kapcsolatos emlékekről?
A hallgatás az első nemzedék körében Izraelben is jellemző. Nem egy interjúalanyom elmondta, hogy a hallgatás egyben szenvedést is jelent, s néhányan közülük még most is szenvednek, mert a szüleik nem beszéltek arról, hogy mi történt velük a holokauszt időszakában.
Az egyik, megyercsi származású izraeli interjúalanyom sírva mondta el, hogy édesapja váratlan halálakor döbbent rá, most már nem lehet a mélyére ásni ennek a történetnek, s most saját maga próbálja rekonstruálni az eseményeket.Van viszont ellenpélda is, amikor a sokéves hallgatást egy külső felkérés szakítja meg, és ebben fontos szerepe van a túlélők leszármazottainak, vagyis a második nemzedéknek. A hallgatás megtörése által tudományos kutatóknak, emlékközpontoknak adott részletes beszámolók születnek olyan emberektől, akik korábban nem akartak beszélni a holokausztról. Érdekes megfigyelni, hogy a sok év után megnyíló emberekről szemmel láthatóan lehullnak a terhek. Sokszor én sem tudok kikerülni az elbeszéltek hatása alól és bizony kipotyognak a könnyeim, viszont tudatosítanom kell, hogy kutatóként meg kell húznom a határt.
Röviden megosztaná velünk valamelyik beszélgetőtársa történetét?
Ahogy már ön is mondta, több millió történet van, hiszen minden túlélő életútja különböző, s a túlélési stratégiák is ennyiféleképpen különbözhetnek. Amit viszont konkrétabban elmondanék, az a közvetlen leszármazottak életstratégiája, hogy a traumákat hogyan dolgozzák fel. A komáromi származású művésznő, Miriam Neiger-Fleischmann például fest, megfesti a holokauszttal kapcsolatos gondolatait. Vagy a szintén komáromi származású Avner Schpilman szinte már túlkompenzál, annyira behatóan foglalkozik a holokauszt eseményeivel – a feleségét például Dachauba vitte el nászútra. (Dachau az egyik német koncentrációs tábor volt – a szerk. megj.)
Úgy érzem, hogy nekik az államhoz kötődő nemzettudatuk sokkal erősebb a miénknél. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen odamentek és háborúban kiharcolták, majd vérrel, verejtékkel megépítették a saját országukat.
Történészként ön a múlt eseményeit vizsgálja. Viszont napjaink eseményeit vizsgálva, amikor egy ideje már nem is olyan apró viharfelhőket figyelhetünk meg, támad-e önben olyan érzés, hogy egy-egy történéssel, összefüggéssel – ha csak nyomokban is – például a múlt század ’30-as éveiben már találkozott?
Ebből a szempontból van bizonyos hasonlatosság, de egyenlőségjelet semmiképpen sem tennék, hiszen az 1930-as évek nagyon különleges időszak volt a náci ideológiával és a fajelmélettel. A válság és a szélsőséges ideológiák megerősödése akkor is adott volt. Amit nagyon különlegesnek tartok, az az, ami Izraelben történik, különös tekintettel az október 7-ei események után. Miközben a politika megpróbálja a maga oldalára állítani a világ közvéleményét mind az izraeli, mind a palesztin oldalon, a helyszínen járva, pár kilométerre a gázai határtól, azt tapasztaltam, hogy az arab vendéglős ugyanolyan kedves, még ha zsidó ismerőseimmel térünk is be a vendéglőjébe.
Egyetért azzal, hogy az emberek többsége a holokauszt lehetőségét csak a múltra korlátozza és csak a nácizmussal kapcsolja össze? Azaz, hogy más politikai környezetben, más ideológiával összekapcsolva az emberek elképzelhetetlennek tartják, ha nem is egy újabb holokauszt lehetőségét, hanem az erőszakos fellépést valamilyen más kisebbséggel szemben?
Abszolút egyetértek azzal, amit mond, s magam is azt tapasztalom itt, Közép-Európában, hogy felnőtt több generáció, amelynek tagjai azért, mert már nem élték meg a háborút, azt gondolják, hogy nem is lehetséges.
A politikának ebben óriási felelőssége van, akárcsak nekünk, történészeknek is.
Milyen tudományos munkára készül a jövőben?
Továbbra is a holokauszttal foglalkozom, de most a cigányság sorsát szeretném megvizsgálni, hogy 1938 és 1945 között a Komáromi járásban mi történt velük. Ezzel kapcsolatosan tényleg nem jelent meg szinte semmi. És persze folytatni szeretném az interjúkat az Izraelbe kivándoroltak leszármazottainak újabb nemzedékével. Szeretném, ha egy könyvben foglalhatnám össze a tőlünk kivándoroltak három nemzedékének történetét.
A cigányságról szóló munkája valószínűleg abban is hiánypótló lesz, hogy a nagyközönség figyelmét jobban ráirányítja a holokauszt nem zsidó áldozataira is.
Igen, ez is az egyik lényeges pontja annak, hogy ezt választottam, hiszen a cigányságot is tömegében érte ez a tragédia.
Tudnak erről ma az emberek?
Nem. Szerintem az átlagember nem tud erről.
És a mai romák tudnak erről?
Igen, az ő emlékezetükben megvan ez.
Nem tartja politikailag inkorrektnek, hogy cigányságról beszél romák helyett? A munkájának mi lesz a címe, a cigány vagy a roma közösség története?
A cigányság története. Én ezt nem tartom pejoratív kifejezésnek. A tudományos irodalom váltakozva használja mind a kettőt.
Egy kutatás gyakran a pályázatokon való sikeresség függvénye is. A holokauszt mennyire van előtérben a pályázatok elbírálásánál? Mennyire kedvelik a döntéshozók az ilyen munkák támogatását?
Ez nagyon változó. Szlovákiában például a holokauszt dél-szlovákiai története teljesen elhanyagolt téma. Talán sem a szlovák, sem a magyar fél nem érzi annyira a sajátjának. Most viszont a Szlovák Tudományos Akadémia hozzájutott olyan forrásokhoz, amelyből finanszírozni lehet egy ilyen kutatást.
Beszélgetésünk elején említette a Nyolc Boldogság Közösséget, amely azon is munkálkodik, hogy közelebb hozza egymáshoz a keresztény és a zsidó embereket. Mindazoknak a fényében, amiről most itt beszélgettünk, látja az értelmét az ilyen alulról szerveződő tevékenységnek? Hiszen majd jön a politika és közbeszól és a saját érdekeinek megfelelően alakítja a helyzetet.
Ez a mi gondolkodásunk, a közép-európai embereké, hogy majd jön valaki és megmondja fentről, hogy mi legyen. Nem kell, hogy így legyen.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/38. számában.
