Múltidézés a Poprád mentén
„Arra megyünk, amerre a zordon, keselyű-szakállú, sas-kedvű lovagok, fel, a hegyek közé. A hegyvidék e határszél felé úgy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná.” Így rajzolta le Krúdy Gyula 1916-ban a Szepesi-Magurát, amely Felső-Magyarország „gránicán”, Szepes vármegye északi szegletében, a Béla, a „hűtlen” Poprád és a Dunajec folyó ölelésében, még a Magas-Tátránál is északabbra emelkedik, bár ez az emelkedés a Tátra árnyékában nehezen észrevehető.
A külleme alig változott: tiszta, mindig derűs, hegyes-völgyes táj, pazar távlatokkal, faházas hegyi falvakkal, legendás várakkal, különös hangulatú cipszer kereskedővárosokkal. A ragyogó keretből mégis hiányzik valami, vagyis valaki. A szelleme még itt bolyong erdőkön-mezőkön, gótikus ívek között, macskaköves utcákon, várak és kastélyok zegzugos folyosóin, de a maga megtestesült valóságában már nincs jelen. Az a régi ember, aki előbb volt öntudatos szepesi, mint kézműves német, zálogosító lengyel, famunkás rutén, földműves tót vagy nemes magyar. Ha megkapirgáljuk Szepesség ősi „vakolatát”, csakhamar elénk tárulnak a régi idők lelki, szellemi és tárgyiasult emlékei.
Krúdy Gyula fenti sorai után éppen 100 esztendővel, 2016 őszén jött el a pillanat, hogy a Hazajáró is bebarangolja a Szepesség északi végét jelentő Magurát. Egyik oldalon a Bélai-Tátra, másikon a Pieninek mészkőbirodalmai tele látványos attrakciókkal, ezzel szemben a Szepesi-Magura homokkőből épült fel, így nem tartogat világra szóló látványosságokat számunkra, hacsak nem a két szomszédban való gyönyörködést. De ne legyünk ilyen szőrösszívűek, mert azért a Szepesi-Magura zúgó fenyvesei és hegyi kaszálói is elvarázsolják az erre járót.
A hegység lábánál várak és templomok, a lengyeleknek egykor elzálogosított szepesi városok őrzik a régi szép történeteket Benyovszkyról, Krúdyról, a Görgeyekről, német soltészokról és lengyel sztarosztákról.
A váráról híres Ólublón kezdtünk, melynek legendáját Kiss József tollából ismerjük: „A messze földről jött Lubló lovag építtette, de mert az építés igen lassan ment, az ördögöt hívta segélyül, s ily módon a vár mihamar elkészült. Később azonban bántotta a lovagot a lelkiismeret, s klastromba ment, mi fölött az ördög annyira fölbosszankodott, hogy egy nagy sziklát fölragadva, azzal a várat elpusztítani akarta. Ekkor azonban megszólalt a vár kápolnájának harangja s az ördög a sziklát a Poprád völgyébe ejtette.”
A lublói vár régi legendákról, lovagi tornákról, visszhangokról, szellemekről és furfangos várurak különös történeteiről mesélne, de az Öregtorony ezekben az új időkben makacsul hallgat. Aki a szepesi és sárosi hegyvidék jellegzetes népi építészeti emlékeire kíváncsi, annak a vár alatti szabadtéri néprajzi múzeumban a helye. Mert oly korban élünk, amikor a szerves mindennapi kultúra már skanzenekbe szorult. Miután Lubló vára megépült, a 14. században a vár alatti városban is egyre nyüzsgőbb lett az élet.
Olyannyira, hogy a szabad királyi város a kereskedők és a kézművesek szorgalmas munkájával Észak-Szepesség központja lett. Bár eredeti építtetői talán már rá se ismernének, azért őrzi még a gótika jegyeit a Szent Miklósnak szentelt templom, és áll még a Provincia-ház is, ahonnan a zálog idején a lengyel sztaroszta a szepesi városokat kormányozta. A zálog aztán csak véget ért, a város elvesztette különleges jogállását, a hivatalnokok és nemesek pedig sűrűn rakott hintóikkal odébbálltak és hagyták, hogy lassan elballagjon az idő Lubló felett.
A Poprád mentéről aztán felkanyarodtunk Felsőzúgóra, vagyis Ruzsbachfürdőre, amelynek fekvése ma is dicséretre méltó. A magurai erdők közepén megbújó meleg vizű gyógyforrásait már a 16. században ismerték. Amikor a zálog idején a Lubomirski család gondozásába került, igen népszerű lett a lengyel nemesek körében. Olyannyira, hogy amikor a zálog véget ért, még az elmúlt századfordulón is egy Zamoyski nevű grófi család birtokolta. Ők építették 1933-ban travertínó mészkőből a Fehér-ház nevű főépületét is.
A fürdő akkoriban olyan népszerű volt, hogy a '30-as években annak is híre ment, hogy Alfonz spanyol király – ha a spanyol forradalom őt megfosztaná trónjától – Ruzsbach-fürdőt szemelte ki menhelyéül.
Itt gőzölög a mésztufában Szlovákia legnagyobb travertínó tava, a Kráter tavacska, amelynek meleg vizét mi is kipróbáltuk.
Aztán alig léptünk kettőt, végre a rég várt Podolin jött elénk. Hogy mi vártunk-e rá régebben, vagy ő ránk, azt már mi sem tudjuk, de végre bekanyarodtunk, egyenesen a főtérre, hogy megidézzük Krúdy Gyula talán sosem volt, mégis igaz világát. Emlékszik-e még Podolin a középkori időkre, a lengyel zálog idejére, a ködlovagokra és kísértetre, a takácsnéra, Szindbádra, vagy már úgy hiszi, nem is léteztek, csak Krúdy fantáziájában?
Podolinban, ahol az óraütés úgy visszhangzott, mint a magyar történelmi múlt, aluszékony csókák üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok szövőgépének kattogása, és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a Poprádba, midőn a fehérneműjüket mossák: a száműzött szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanították a magyar történelmet.
Itt nem a jámbor és püspöki jóváhagyással cenzúrált történelmet hallotta a Magura magyarrá izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyírségi fi; itt úgy tanították Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket. Itt még büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a rokonuk, hogy függetlenségi a követjük... Hogy magyarul tudnak beszélni, érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége.” (Krúdy Gyula: Határszéli Podolin boldog évei, 1916)
Micsoda világ ez a Szepesség, ahol megadatik a vándornak, hogy maga Krúdy kísérje el ifjúsága színhelyéről egy másik régi világba, a törzsökös Görgei nemzetség ősi felvidéki birtokközpontjába. Toporcra, amit ősük, Szepes vármegye főispánja kapott adományként, 1256-ban IV. Béla királytól, a tatárjárás idején tanúsított hősies cselekedetéért. Jó 700 éven át jelen is voltak itt a Görgeyek, de ahogy megromlott régi kastélyuk mutatja, nincsen már helyük itt. Pedig a Görgeyek idején még gimnáziuma is volt Toporcnak, ahol görögöt, latint és németet is tanítottak. A falu közepén a család egy újabb kastélyt is épített az 1700-as évek végén.
A 14. századi ódon gótikus templom oldalbejáratánál egy vaskos vakkapu: hatalmas fekete márványtábla állja az ember útját: ne akarjon ide senki belépni addig, míg meg nem tudja, hogy bizony hajdan a Görgeiek voltak itt az urak, és nagy dolgokat vittek végbe Istenért, hazáért. Hívei voltak Thökölynek, csatlakoztak a Rákóczi szabadságharchoz és Toporc szülötte a ’48–49-es szabadságharc hadvezére, Görgei Artúr is.
Hogy a nagy diadalok után milyen szerepe volt Világosnál, arról vitatkozzanak a történészek, mi csak azt siratjuk, hogy a magyaroknak már csak kőbe vésett nevükkel találkozhatunk idefent, a Szepességben...
Ahogy túránk végén a Toporci-patak völgyében feljebb emelkedtünk, itt szembesültünk igazán azzal, hogy micsoda pazar természet keretezi a Szepességet. Szegény Szepesi-Magura, lanyha dombnak tűnő fenyves hegyei szinte fel se tűnnek, annyira vonzzák a tekintetet hátterükben a Magas-Tátra hófehér sziklaormai. De aki nyitott szemmel és a múlt iránt kíváncsi lélekkel jár erre, az a nagy testvér mellett meghallhatja a Magura legendáit és szívünknek kedves történeteit is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 48. számában.
