2024. június 16., 18:50

Mindörökké: tudatosság (II.)

Miért ez a cím? Mondjon egyetlen olyan életterületet a kedves olvasó, ahol nem kardinális jelentőségű a tudatosság! Én nem tudnék ilyet mondani. Kezdve attól, hogy milyen ételeket fogyasztok a hétköznapok során (testi szinten), fel tudom-e vállalni az érzéseimet magam és mások előtt (lelki szinten), illetve gyarapítom-e tudásom (szellemi értelemben), mind-mind ennek függvénye.

 

robot a szintetizátornál

A múltkor edzés közben barátommal az MI-ről (mesterséges intelligencia) beszélgettünk, mikor is arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon úgy tűnik, leírtunk egy teljes ciklust – jelentsen ez bármit is –, nincsen új a nap alatt. Szókratész bölcsességétől, miszerint: „tudom, hogy semmit sem tudok”, eljutottunk odáig, hogy a kellőképpen okos ember (még csak nem is feltétlen bölcs) tisztában van azzal, esélye sincs megérteni, hova vezethet az MI rohamléptékű fejlődése társadalmunkban.

Tudja, hogy legjobb szándékkal és szakértelemmel is maximum sejtése lehet róla, hiszen tisztában van az exponencialitás fogalmával. Az idegen szavak gyűjteménye szerint az exponenciális „olyan mennyiség, mely minél nagyobb, annál gyorsabban növekszik, tehát a növekedés mértéke arányos a mennyiség nagyságával”. Magyarán, míg mi, emberek, linearitásban, azaz egyenes vonalúságban tudunk csak gondolkodni, addig a számítógép „tudása” hatványozottan növekszik minden egyes nappal.

 

Támad-e a Terminátor?

Miért hozom fel ezt az ijesztően tudományosnak ható és zord gondolatkört? Hátha kicsit elgondolkodunk magunkon. Az ember híresen kreatív tud lenni, ha arról van szó, hogyan dugja homokba a fejét. Félreértés ne essék, egyáltalán nem célom a moralizálás. Már csak azért sem, mert ha belegondolunk, a morál is szigorúan attól függ, hol tart az ember tudatosságában. Egy kannibálnak, egy terroristának és Teréz anyának is minden bizonnyal más lesz az elképzelése a témáról. No de visszatérve...

Nem teljesen abszurd belegondolni, hogy míg 1984 örökzöld sci-fije Schwarzenegger főszereplésével, s végtelenül ironikus módon, ugyanezen évnek címét viselő orwelli disztópia lassan valósággá válik, addig nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy ott tartunk, mint a kőbaltás ősember? Sőt, bizonyos értelemben még a visszafejlődés vagy devolúció rémével is szembe kell néznünk.

Mint tudjuk, huzamosabb ideig a stagnálás nem lehetséges. Költőien megfogalmazva, „az életben egyetlen dolog állandó, a változás maga”. (Az abszolút változásmentes állapotot mellesleg halálnak nevezzük.) Ha figyelembe vesszük, hova jutott az emberi civilizáció tudományos értelemben, s ennek ellenére szembenézünk olyan kényelmetlen tényekkel, miszerint – rohamos léptekkel idegenedünk el egymástól, az ideológiák menti megosztottság rég nem látott méreteket ölt és az elfojtások mentén, kollektív szinten egyre nagyobb árnyékot teremtünk – akkor akár mély depresszióba is süllyedhetnénk. Csillagok háborúja Jar Jar szavaival élve: „Nekünk tutira kampeca.”

 

Mi a tudatosság, és mi nem az?

Néha az a vád ér, túlságosan borúlátó vagyok. Ebben még lehet is némi igazság, de hogy bebizonyítsam, e gondolataimnak mennyire nem a pesszimizmus a mozgatórugója, próbálok pár hétköznapi magyarázattal és példával szolgálni.

Első, és talán egyik legmegbízhatóbb kapaszkodója az embernek, ami spontán visszajelzésként szolgál: az érzelem – az adott téma vagy esemény kivált-e belőlünk komolyabb érzelmet, esetleg indulatot? Amennyiben igen, biztosak lehetünk benne, hogy – ahogy terápiás közegben mondani szokás – ezzel dolgunk van.

Természetesen ez sem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Alacsony tudatosság mentén reakcióink automatikusak, s észre sem vesszük, hogy csöbörből ugyanabba a vödörbe estünk. Kicsikét magasabb oktávon rájövünk, hol és mikor váltottunk robotikus üzemmódba. Minél többet „gyakorolunk” (azaz rontjuk el és fáj), annál több esélyünk van, hogy a kritikus ponton nyakon csípjük magunkat, felismerjük az érzelmet, amivel egy időben lehetőségünk is nyílik, hogy ne a már ezerszer lefuttatott programot ismételgessük. Ennyi az egész.

Így hát, amikor azt mondom, a tárgyilagos megfigyelések arra engednek következtetni, a világ rossz irányba tart, nincs ebben semmi borúlátás. Ha szomorkodnék emiatt, s esetleg megpróbálnék mást is lehúzni, abban ott bujkálna az érzelem nyakon öntve egy jó kis játszmával. Amennyiben azonban a bot másik végét „élném” – amelyre szoktunk úgy is hivatkozni, mint „hurráoptimizmus” – miszerint minden „szipiszupi”, a fájó vagy nehéz dolgokkal nem kell foglalkozni, s úgy is minden jól alakul a végén, akkor legalább ugyanannyira (vagy vitathatóan jobban) megkárosítanám magam. Ezzel szemben én a következőt mondom:

 

Van esély!

Még ha kicsi is. Annak ellenére, hogy évszázadok keserű emberi tapasztalata, illetve a már említett féktelen technológiai fejlődés látszólag nem a mi malmunkra hajtja a vizet. Ez pedig nem más, mint amit mostanra már bizonyára sejtenek: a tudatosodás. Elindulni az úton. Felismerni és vállalni életünkért a felelősséget. Visszavonni a kivetítéseinket. Ha a libikóka egyik végén vagyunk, felismerni, hol bántunk másokat, ha a másikon, tudatosítani, hol abuzáljuk magunkat. Igyekezni a középpont felé. Meglátni és mélyebben megérteni, hogy minden relatív, és nincsenek abszolút igazságok.

Lévén ez a világ bipoláris természetű, ezért „jóról” és „rosszról” sincs nagyon értelme beszélni. Ezek viszonyítási pontok csupán, melyek alapja a szociális, majd később az egyéni értékrend. Ezzel szemben vannak fejlődésünket elősegítő, és azokat hátráltató tényezők és cselekedetek is. S az sem baj, ha hátráltatjuk magunkat ezen az úton. Tehetünk bármit, csak tudjuk, miért cselekedtük azt, amit, s számoljunk az árával. Merthogy mindennek ára van. Ezt jelenti a tudatosság.

 

 

 

Az írás megjelent a Magyar7 2024/23. számában.

 

 

 

 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.