Mikó Imre, "Erdély Széchenyije" 220 éve született

A háromszéki Zabolán született székely grófi családban. Tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte, majd jogi diplomát szerzett. Pályája gyorsan ívelt felfelé a Gubernium (Erdélyi Főkormányszék), majd az Erdélyi Udvari Kancellária szolgálatában, 1847-ben V. Ferdinánd erdélyi főkincstárnokká nevezte ki. Közéleti tisztségeket is vállalt a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, a nagyenyedi kollégiumnál és az erdélyi református egyházkerületnél.

Az 1848. áprilisi törvényeket üdvözölte, támogatta Erdély és Magyarország unióját, ugyanakkor szót emelt a nemzetiségek közötti béke és a törvényes rend mellett.

A konzervatív Jósika Samu lemondása után nem vállalta el az Erdélyi Udvari Kancellária elnöki tisztét, Bécs és az első felelős magyar kormány szembe kerülése után igyekezett közvetíteni a két fél között. Az Erdély és Magyarország egyesítését kimondó utolsó erdélyi rendi országgyűlésen - az első népképviseleti országgyűlésen, Pesten tartózkodó Teleki József főkormányzó helyetteseként - július 18-án ő mondta el a záróbeszédet. Őt választották meg az 1848. október 16-18. közötti agyagfalvi székely nemzeti gyűlés elnökévé. Itt a székelyek hűséget esküdtek V. Ferdinándnak, síkra szálltak az április törvényekért, Mikó pedig kiáltványban biztosította békés szándékaikról a "szász és román testvéreket".

A gyűlés közben azonban hírek érkeztek a román felkelők és a császári hadsereg fenyegető hadmozdulatairól, és Mikó - jóllehet nem értett egyet vele - aláírta a a székely nemzetőrség hadba vonulását elrendelő határozatot. A király 1848. november 14-én hivatalosan is kinevezte a Gubernium elnökévé. A császári, szász és román seregek ekkor már körülzárták Kolozsvárt, melynek elöljárói, a vérontást elkerülendő, a feladás mellett döntöttek. Mikó Imre, a tárgyalások résztvevőjeként, az egyezmény egyik aláírója volt, emiatt sokan később árulónak tekintették.

Az év decemberében Olmützbe utazott, ahová a császári udvar a bécsi forradalmak elől menekült, hogy személyesen adja át az erdélyi sérelmeket összegző feliratot. A frissen trónra lépett fiatal I. Ferenc József nem engedte haza, leváltotta, a szabadságharc leveréséig házi őrizetben maradt. A bukást követően vizsgálat indult ellene, de nem ítélték el és visszakapta lefoglalt birtokait. A Bach-korszak alatt, a passzív ellenálláshoz csatlakozva, politikai tisztséget nem vállalt, de a közéletnek részese maradt, szorgalmát, szervezőképességét igyekezett kamatoztatni.

Újságokat alapított, román és szász művelődési egyesületek munkájában is részt vett, mecénásként ténykedett, nevéhez kötődik az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjászervezése a gazdasági korszerűsítése érdekében.

Történészként is jelentőset alkotott; ideje nagy részét könyvtárakban, levéltárakban töltötte Erdély történetét kutatva. Történeti munkákat írt, forráskiadványokat rendezett sajtó alá, 1855 és 1858 között megjelent háromkötetes Erdélyi Történelmi Adatok című munkája a mai napig használatos. 1856-ban felhívást tett közzé egy önálló erdélyi múzeum és tudóstársaság megszervezésére, a célra kolozsvári telkét ajánlotta fel és közösségi adakozást szervezett; az Erdélyi Múzeum Egyesület 1859. november 23-án alakult meg. Mikót 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották; 1865-ban lett az MTA igazgatósági tagja, 1867-ben ő lett a frissen megalakult Magyar Történelmi Társulat első elnöke.

Az 1859-es szárd-francia-osztrák háborúban elszenvedett solferinói vereséget követően I. Ferenc József visszatért a korlátozott alkotmányossághoz, s az abszolutista elnyomás enyhülésével, 1860-ban Mikó újra bekapcsolódott a politikai életbe. Ő lett az 1860-ban kiadott Októberi Diplomával visszaállított Gubernium régi-új elnöke, de a következő évben, amikor az ismét összehívott erdélyi országgyűlés helyszínévé az uralkodó Kolozsvár helyett Nagyszebent tette meg, tiltakozásul lemondott, a tanácskozás munkájában nem vett részt. Ott volt viszont 1865-ben az utolsó erdélyi országgyűlésen, s még ugyanabban az évben megválasztották Kolozsvár képviselőjének a pesti országgyűlésbe.

Az 1867-es kiegyezést követően az Andrássy-kormány közmunka- és közlekedésügyért felelős minisztere lett, e minőségében legnagyobb eredménye a magyar és az erdélyi vasúthálózat koncepciójának kidolgozása, alapjainak lefektetése volt.

Létrejött a Magyar Királyi Államvasutak (a MÁV elődje), országszerte megépültek a stratégiai fővonalak, meghatározták a távlati vasútpolitikai célokat (Alföld-Fiume, Székesfehérvár-Graz vonalak). A Pest-Buda központú, sugaras pályarendszer koncepciójával nem szakított, ám fontosnak tartotta Erdély bekötését a vasúti hálózatba. E célból született törvény a Magyar Keleti Vasútról, mely Nagyváradot, Kolozsvárt és Brassót kötötte össze. Miniszteri tisztségét 1870-ig viselte, ekkor az új vasútvonalak építése körüli korrupció miatt lemondott. A következő, 1872-es választáson már nem indult, visszavonult a politikától.

Az 1872-ben megalakult kolozsvári egyetem első tanárait miniszteri biztosként ő eskette fel, majd 1875-ben elnökölt a Deák Párt és a Balközép Párt egyesülését kimondó pártülésen, mely a Szabadelvű Párt megalakulásához vezetett, de egészsége ekkor már megromlott. Mikó Imre 1876. július 15-én májzsugorban halt meg, sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található. Nevét viseli több utca, iskola, a kolozsvári egyetemi könyvtár egyik olvasóterme, Erdélyben és Magyarországon is több szobra található.

A magyar kormány 2012-ben indult, az erdélyi magyarságot érintő gazdaságfejlesztési tervét róla nevezték el.